A teljes mesében konkrétan megnevezve három vár szerepel, vagyis a Királyfi én-tudatának három hordozója, hatalmi állapota létezik. Ez a hármasság egyben az örök emberi lehetőségek kifejeződése, így minden tradícióban, többek között a hermetikában és a tantrikus buddhizmusban is megtalálható. A fundamentális állapotok közül az első a fizikai test; a második a halál alól felszabadult Fény-test, a „sugárzó test”, ahogy a gnózis mondja; a harmadik pedig az, amelybe a visszatérés megtörténik. Az első test az anyagi „valóság”, az, ami konkrétumként adott, ami keletkezik és elmúlik, amelyben a halál-erők elfoglalták az élet centrumát. Ennél több lehetőség a hétköznapiság szintjén nincsen: a halál az, aki a feltételeket diktálja, aki küldi a követeit (betegség, szorongás, fájdalom), hogy végül teljesen szétrombolja az adott struktúrát. A halál legyőzése csak akkor lehetséges, ha a tudat megteremti, létrehozza azt a hordozót, amelyik nincs alávetve az elmúlásnak. A megteremtésnek, a létrehozásnak az a feltétele, hogy az ember képes legyen úgy elszakadni a fizikai testtől, hogy ebbe az elszakadásba ne haljon bele. Mert, ha már a kondícióktól, a feltételektől elszakadt, függetlenné vált, csak akkor lehet képessé arra, hogy a mindent körülölelő fényt saját fénytermészetének, elidegeníthetetlen valóságának ismerje fel. Csak akkor válhat képessé arra, hogy benne maradjon a fényben, hogy a fényt saját öntudatának hordozójaként élje át. Ellenkező esetben a fény, a világosság mint ijesztő üresség jelenik meg, amelyben az ember fuldokol, s amiből egyszerűen „kidobódik”. S ezután a sötétség lesz az, amely létrehív benne egy új, halandó testet. A Fény-test azonban nem a realizáció, a Mű legvégső célja, hanem „pusztán” egyik legjelentősebb, legdöntőbb állomása. Hiszen a tradíciók szerint „nem az a bölcs, aki eltávozott, hanem az, aki visszatért”. Visszatérni a fizikai testbe, s teljesen függetlennek lenni tőle. Ez a harmadik test a visszatérés teste. A három test, a három tudatállapot, mint mondtuk, minden tradíció alapját képezi. Most a tantrikus buddhizmus és a hermetika szimbólumrendszerén keresztül kívánunk rámutatni a mesében is fellelhető három állapot, a három vár jelentőségére.

A tantrikus buddhizmus Három Test (Trikāya) tanítása lényegében ugyanazokat a lehetőségeket mutatja fel, mint a mesebeli három vár. A buddhista megvalósítás három állapota a következő:

Nirmāņa-kāya               a „szét-alakítás”, a „szét-mérés”, az „elváltozás” teste. Lényegében megfelel a „szétdarabolt test”-nek, ami a sámánizmustól Egyiptomon keresztül a mesékig mindenütt jelen van. A különbség csupán annyi, hogy alapjában véve a Nirmāņa-kāya az a test, amelyben a Buddha megjelent, így a buddhizmusban az elszenvedés, a „szétesés”, az Egység megszűnése: az alászállás következménye, míg például a sámánizmusban egy felvezető úté, egy beavatási állapoté, amikor a sámán elszenvedi, hogy „tagjai”, „szervei” az univerzum tagjaivá és szerveivé változnak.

Sambhōga-kāya            az „Összegyönyörködés-test”. Az élet „összegyönyörködése”, összeölelkezése az ‚életfeletti élettel’. A halált legyőző tudat hordozója. Ez a lelki extázisnak az a pillanata, amikor minden kettősség megszűnik, amikor a tapasztaló és az, amit tapasztal, egyetlen fellángolásban egyesül, egyetlen akcióban azonosul. Amikor a fény a Fényben lélegzik.

Dharma-kāya               „Törvény-test”, „Univerzalitás-test”. Az a test, amely a világ számára nem látható, nem tapintható, ám mégis minden időben, mint Tanítás, jelen van. Az a test, amely a Mindenség hordozója. S ha az előbbiekben a sámánt hoztuk fel példának, akkor ebből a megközelítésből folytatva megállapíthatjuk, hogy a sámán a legmagasabb szinten ebbe az irányba indul, innen kapja az elhívást, az inspirációt attól a Sámán-Őstől, aki már beteljesítette a utat, a ‚törvényt’ (dharma). A buddhizmus gyakorlatában pedig ebből a pozícióból szállnak alá a Buddhák. A Dharma-kāya tehát élő, dinamikus valóság. Egy felfelé (sámán) és egy lefelé (avatāra) való szellemi mozgás halhatatlan centruma. A Dharma-kāya, az Univerzalitással bíró test ismételten visszautal a Nirmāņa-kāyára, arra a testre, amely az alászállott megvilágosodottak hordozója: „formája az Ürességnek”, annak a láthatatlan misztériumnak, amely képes arra, hogy láthatóvá legyen. Ezért mondja az Evangéliumban Jézus, hogy „aki engem lát, az az Atyát látja”.

A Három Test egymásban levő megbonthatatlan egysége és immanenciája a Vajra-kāya, a Gyémánt-Villám-Jogar-test: a szakrális műveletek, a fény és az uralom elpusztíthatatlanságának teste.

Mint láttuk, a buddhizmus Három Test fogalma olyan eleven valóság, amely minden hagyományban jelen van, minden hagyományból találunk hozzá analógiát, minden hagyományra vissza lehet utalni vele kapcsolatban. Ennek megfelelően, mielőtt a mesebeli hármasságot is megvizsgálnánk, most a hermetikán keresztül követjük nyomon a három egyetemes kvalitást. A hermetikában ez a hármasság talán könnyebben áttekinthető, mivel a szimbólumok közvetlenebben megragadhatók, felidézhetők:

Nigredo (Melanōsis)      A „Fekete”, a „Feketeség”, a „Feketítés”, a „Mű feketében”. A halál feketesége. De nem a passzív halálé, hanem az aktívé, a vállalté. A kettő közötti különbség felmérhetetlen. Hiszen az egyiknél a halál passzív elszenvedéséről van szó, ez a közönséges halál, amelyben nincsen lehetőség arra, hogy a lét fehérré, fénnyé változzék, hogy a halál a halál torkában túlélhetővé váljék. Az aktív halál esetében azonban, ahol a halálba-lépés tudatos aktus eredménye, a lét feketeségét maga az akcióvá lett lélek változtatja át: az éjszakában megjelenik egy „hajnali fénysugár”, az élet feltámadó fénysugara. Mégis, a két halálélményben van egy közös mozzanat: a teljes, remény nélküli feketeség, az áttörhetetlennek tűnő éjszaka. A Nigredo, a feketeség, a halálnak alávetett test azonban legyőzhető, a pusztulás erői visszavonulhatnak az életből. Ez akkor lehetséges, ha van az életben egy olyan fordulat, amely a létszemlélet megváltoztatásához vezet. Az ember bizonyos értelemben állandóan a Nigredóban van, ha tud róla, ha nem, és az az általános, hogy a halál teste válik kizárólagos tudathordozóvá, a halál az, amely állandóan elfelejteti az emberrel, hogy ő nem más, mint az elmúláshoz, a pusztuláshoz mintegy odanőtt tudat, amely abban a pillanatban, amikor a halál „tudatosul”: kioltódik, megsemmisül. Mert nem az élet volt a „tudatosulás” döntő tényezője. Ezért érdemes ismét visszautalnunk a buddhizmusra, hiszen a Nigredónak sok tekintetben megfelelő Nirmāņa-kāya jelentése, a „szétalakítás”, az „átváltoztatás” többek között arra is utal, hogy a mindennapi tudatfunkciók „hordozóját”: a szemléletet kell átalakítani, megváltoztatni. Az időnek alávetett tendenciáktól, kényszerektől kell megszabadulni, mert minden azon múlik, hogy képes vagyok-e a halálban meglátni a halhatatlanságot.

Albedo (Leukōsis)           A „Fehér”, a „Fehérség”, a „Fehéredés”, a „Fehérítés”, a „Mű Fehérben”. „Amikor az anyag fehérré változik, Királyunk legyőzte a halált”, mondja a hermetika. Amikor a halál legyőzötté válik, akkor a testetlen test önmaga eredeti valóságában fénylik: a lét, a tudat és „test” határa egybeesik, a Fényben, a Fehérben egyesül. A „sugárzó test”, vagy miként Pál apostol a Korinthus-belieknek írt levelében mondja: a „lelki test”, az a test, amely az „érzéki testből” emelkedik fel. „Elvettetik az érzéki test, feltámasztatik a lelki test.” Ez az a test, amelyet a halál nem érint. „Halál, hol a te fullánkod?”

Rubedo (Iōsis)                A „Vörös”, a „Vörösség”, a „Vörösödés”, a „Vörösítés”, a „Mű Vörösben”, vagy másképpen „a visszatérés hajnali izzásában.” Ahogy a Nap megjelenik, ahogy a fény visszatér a világba, amikor a világ válik a fény „testévé”. Ez az állapot, amikor a halhatatlanság tapinthatóvá, konkrétummá válik, mint a táplálék. A Rubedo a Győzelem teste. Mert nem a test elhagyása az igazi cél, hanem a teljes függetlenné válás tőle. A Mű akkor tetőződik be, amikor a tudat visszatér saját testiségébe, amikor már tanításként képes létezni a világ számára. Ezt a műveletet hajtotta végre Jézus is, amikor a harmadik napon feltámadt.

A röviden ismertetett hermetikus létállapotok és a buddhista Trikāya tanítás lényegében a mesében is jelen van, a mesében is radikális szerepet játszik. Amennyiben ez az Örök Hármasság, az ember elsőleges, mágikus lehetősége a mesében nem szerepelne, nem ez képezné az ‚Út’ fundamentális pontjait, akkor a mese nem beszélhetne arról, hogy a Királyfi valaha is halhatatlanná vált. Akkor például csak egy olyan tanulságos, de sikertelen történettel találkozhatnánk, mint a halhatatlanságot kereső Gilgames útja. A Királyfi azonban meghalad minden „kereső-szintet”: amit keres, azt meg is találja, amit talált, azt uralmi helyzetből meg is valósítja. Ezek a realizált szintek: a királyi várak (palota, város), a Királyfi hatalmi létállapotainak hordozói:

Bársonyfeketével bevont város

a testiség korlátainak, bilincseinek széttörése, levetése. A halandóságtól való függés felszámolása. Ez a „Mű Feketében”, s ez a Nirmāņa-kāya valósága.

Gyémántvár                  a halhatatlanság megvalósítása. A halhatatlanság szilárdságának, megtörhetetlenségének és sérthetetlenségének hordozója. Az Albedo és a Sambhōga-kāya misztériuma, amely már közvetlen kapcsolatot jelent a Rubedóval és a Dharma-kāyával. Továbbá a Gyémántvár mutat rá a Vajra-kāya, a Gyémánt-Villám-Jogar-test Három Testben benne levő immanenciájára, mindent átváltoztató hatalmára is, amelyről természetesen lesz még alkalmunk beszélni.

Királyi vár                    a „Visszatérés teste”. A Királyfi visszatér a kiindulási testébe, de úgy, hogy közben a Gyémántvárral, a gyémántkeménységű halhatatlansággal és bölcsességgel való megbonthatatlan kapcsolata nem szakad meg, a visszatérés műveletében nem áll be tudat-törés. „A Földről az Égbe emelkedik, s a Földre ismét visszaszáll”, mondja egy hermetikus alapmű, a Tabula Smaragdina. Mert a „három világ feletti uralom csak így nyerhető el”. S lényegében minden tradicionális mese erről a három létállapotról, fokozatról mesél: a Hős elindul, győz és visszatér. Visszatér, hiszen nem az a feladat, hogy valaki elérje a szabadságot, a halhatatlanságot, hanem az, hogy a világ számára ezt mindig visszahozza, „tapinthatóvá” tegye. Mert a világból szüntelenül elvész, „elszökik” a halhatatlanság, viszont a világ csak ezáltal van. A világot mindig a ‚Felébredettek’ tartják fenn. Ha nem lenne legalább egyetlen Felébredett, egyetlen ‚Királyfi’, akkor a világ sem létezhetnék, a teljes sötétségbe merülne. Addig van világ, amíg van visszatérő halhatatlan. S a „mi Királyfink” is visszatér, magával hozva a halandóságról és a halhatatlanságról szóló örök, időtlen tanítást (Dharma-kāya), a mesebeli életvizet és halálvizet.

Más megközelítésben a három vár megfelel a test, a lélek és a szellem hármasságának, attól függően, hogy a test, a lélek vagy a szellem tölti-e be a radikális tudathordozó szerepét. Így tehát a Testből (bársfonyfeketével bevont város) a Lélekbe (Gyémántvár), a Lélekből pedig a Szellembe (királyi vár) vezet az út, mert a „Szellem az, ami megelevenít”, ami által a test feltámadása megtörténhet.

Most pedig ismét térjünk vissza a mesének ahhoz a részletéhez, ahol a Királyfi úgy határozza meg az „ő nagy bánatát”, hogy nagyon fél a haláltól, s nem akar meghalni.

A logos-nyelv

„...én nagyon félek a haláltól, én nem akarok meghalni, s addig megyek, amíg meg nem találom a Halhatatlanság országát, ahol soha nem halnak meg az emberek” – mondja a Királyfi. S talán nem lehet egészen könnyű elfogadni, hogy még a látszólag egyértelmű, világos mondatokban is olyan szimbológiai átfedéseket, metafizikai tartalmakat keresünk, amelyek akár a szövegbe történő erőltetett belemagyarázásoknak is tűnhetnek. A mese azonban nem időbeli, hanem időfeletti hangon szólal meg, amit szinte le kell fordítani, át kell ültetni, újra kell fogalmazni egy „hermeneutikai” igénynek megfelelően. Ez a szükségszerű „átfordítás” (feltárás) sokszor „csak” annyit jelent, hogy a fogalmakat eredeti kvalitásuknak megfelelően használjuk. A mesében a szavak nem a hétköznapi nyelvezet használati szintjén élnek, ahol a szó voltaképpen valami „olyasfélét” hordoz, de mégsem azt, ami a szó jelentése valójában. Így van ez például az akarat esetében. A mesehős nem akar meghalni, s nem is hal meg, mert nem akarja a halált. Csak annyit mond: „nem akarok meghalni”, s e mögött ott van minden, ami élő, a szoláris akarat misztériumához tartozik.

A szoláris akarat

Ha mitikus távlatból közelítjük meg az akarat szó jelentését, akkor mindenekelőtt ősi kŗ gyökkel szükséges összefüggésbe hozni, amelyből többek között a Kronos (az Aranykor Királya), a Khronos (az Idő istene), a Krisztus (Khristos) és a Krisna (Kŗşņa) nevek is származnak. A szanszkrit nyelvben a kŗ gyök jelentéseihez tartozik a teremtés, a tett és az uralom. Innen eredeztethető a jól ismert karma szó (aktus, tett, akció, sors), amely arra hívja fel a figyelmet, hogy a sorsot, pozitív vagy negatív értelemben, a tudat hatalmi képessége teremti meg. Figyelembe véve tehát a mélyebb, úgy is mondhatnánk, tudományon túli „etimológiai” vonatkozásokat, megállapíthatjuk, hogy az akarat lehetőségében áll létrehozni, megteremteni azt a világot, amelyben a halandóság, az idő (Khronos) és a halhatatlanság, az időtlenség (Kronos), az időbe alászálló és az időtlenségbe visszatérő (Khristos, Kŗşņa) princípiumok egyaránt jelen vannak. A gyakorlati műveletek terén ez laya-kriyā (feloldó-teremtő) yōga elveinek felel meg, amelyre a mesében még lesz konkrét utalás. Ha a Királyfi tehát azt mondja, hogy nem akar meghalni, akkor ezt úgy kell értelmeznünk, hogy élő kapcsolatba került mindazzal, ami a tudatban szoláris, fényszerű akaratként támad fel. Képessé vált arra, hogy megteremtse azt az állapotot, amely nem időbeliséghez kötött, amely túl van a teremtettség fogalmán. Képessé vált arra, hogy létrehozza saját halhatatlanságának, abszolút éntudatának időtlen és időfeletti hordozóját. A halhatatlanság számára nem egy „szép” és távoli gondolat (a számtalan üres, vitalitás nélküli gondolat között), hanem az, ami valójában: betölti a tudat teljességét, biztosítja a megvalósításhoz elengedhetetlenül szükséges transzcendens lángolást, energiát, kitartást. Más szóval: az örökkévalóság ideájából táplálkozva merít szellemi erőt, önmagából valóságfeletti élettel teli életéből táplálja önmagát. Egyes mesékben ez úgy hangzik, hogy a hős saját húsából eteti az őt magasba emelő, felfelé segítő griffet.

Megjegyzés:

A halhatatlanság titka az élő akaratban van elrejtve. Ezért is írja Böhme, hogy az „akaratot eredet nélküli életként ismerjük meg”. És lényegében már az első mesei műveletek is az akarat jegyében mennek végbe. Hiszen a már tárgyalt ‚halálfélelem’ a Királyfi érzelmi beállítottságának, hangulati szférájának, képalkotó (lelki) gondolkozásának pillanatnyi állapotjelölőjeként az örökkévalóság sóvárgásában, a heroikussá fokozott akarat tüzében olvad szét, válik semmivé. A halálfélelem szintjén („én nagyon félek a haláltól”) az elmúlás, a halál, a pusztító erő képe, a hamis imagináció támadása az, ami rányomja bélyegét az érzelmi gondolkozásként funkcionáló tapasztalásra. A Királyfi ezáltal teljesen érthető okok következtében, érzelmi függésbe kerül az őt körülvevő világtól. A létezés ekkor nem lehet más, mint keletkező és elmúló dolgok örvénylő változása, amely elmossa, megszünteti a jelen most még tudatos pillanatát. A Királyfi itt még csak a sóvárgás szintjén kerül kapcsolatba a kezdettelen akarattal. Egyelőre csak sóvárogja, áhítozza és szomjazza azt, hogy képes legyen arra, hogy ne akarjon meghalni. Hogy ez valójában mekkora erőfeszítéssel jár, arra a legjobb példa az, hogy bár elvi szinten senki sem akar meghalni, ennek gyakorlati módjával ugyanakkor azonban már senki nem rendelkezik. Abban a realizációs fellángolásban, amelyben a Királyfi legyőzi a halálfélelmet, vagyis a létezésben lerombolja a halál képzeletbeli alakzatát, birtokba veszi saját képalkotó, formateremtő gondolkozását, s azt mondja, hogy nem akar meghalni, már rendelkezik a halhatatlanság megvalósításának technikájával: olyan szellemi erővel (akarattal) képes gondolni a halhatatlanságot, hogy halhatatlanná válik. Kissé árnyaltabban fogalmazva, ekkor lép rá arra az útra, amit a realizáció, a Hagyomány hordoz: a Királyfinak „nem volt maradása. Feltarisznyált, felült egy aranyszőrű paripára, s nekiindult a világnak.”

A feltarisznyázás

az eddig megszerzett tapasztalatok, képességek, ismeretek összegyűjtése, összevonása, összpontosítása. Egy állandó meditációs állapot, amelyből merítve a hős fenntartja magát azon a krízisekkel, nehézségekkel, válságokkal bővelkedő úton, amely minden megvalósítás sajátossága. Hasonló készenléti szintet jelez ez, mint az Evangéliumban a tíz szűz példázata, ahol, akik „eszesek valának, a lámpáikkal együtt olajat is vivének az ő edényeikben”, hogy a csalhatatlanság fényében megláthassák (vidyā) a legmagasabb rendű szellemi állapotot. Ez tehát azt jelenti, hogy a megvalósítás útjára csak az léphet, aki a szellemi műveletekhez biztosítani tudja a hősi elszántságot, az élő akaratot és szakrális lángolást, vagyis aki „feltarisznyált”. Az akarat hevéből kell meríteni az energiát, „mert az akarat valami olyasmi, mint amikor egy lázas állapotban megjelenik a hő s elpusztítja a szennyeződéseket”, a fertőzésektől megtisztítja a tudatot. A szellemi láng által megtisztított tudatban az a gondolat, hogy „halhatatlanság”, mindig makulátlan marad, mindig erőforrásként, táplálékként jelenik meg a törekvő számára.

Az aranyszőrű paripa

Folytatva az eddigi gondolatmenetet, megállapíthatjuk, hogy a Királyfi egy olyan megvalósítási úton jár, amely még csak véletlenül sem keverhető össze az általános értelemben vett „önmegismerési” és „önmegvalósítási” gyakorlatokkal. Ezt többek között az olyan mesei szimbólumok is alapvetően alátámasztják, mint az aranyszőrű paripa. Az „aranyszőrű” jelző egyértelműen utal a már említett szolaritásra. Ez egyben azt is jelenti, hogy a Királyfi hátterében álló szellemi világot, tradicionális életet és Hagyományt szolárisnak: fényhordozónak, fényfelszabadítónak kell tekintenünk. A fényhordozó itt természetesen az aranyszőrű paripa. A paripa szimbólumában van megfogalmazva mindaz, amit a Királyfi hagyományvilágáról, végső soron az ősmagyar tradícióról tudni kell. A magyar hagyományban a paripa, a ló szimbóluma az, amin a „Mindenség mozog”. A ló lehet maga a világ is, az elszabadult, fékevesztett „fenevad”, amelyet meg kell ülni, meg kell fékezni, s a száguldásával ellentétes irányba fordulva, a szellemi valóságot meg kell célozni. Van olyan eset azonban, amikor a szellemi eredetet (fényt) elhomályosító sötét erő a célpont, lényegében ez a hátrafelé (visszafelé) való nyilazás metafizikai értelme. A hátrafelé, a visszafelé való nyilazás, a ló, vagyis a világ mozgásával ellentétes irányba fordulás olyan heroikus aktus, amely egyben a magyar hagyomány ‚milyenségére’ mutat rá, túl a szoláris jellemzőkön. Ez a milyenség, minőség egyetlen szóval is megfogalmazható: harcos, vagyis kşatriya, lovagi és nemes. A hagyományt általában papi irányítás mellett a harcos, nemes réteg tartotta mozgásban. Ennek a „kasztnak” eltűnésével az a veszély áll fenn, hogy a Hagyomány dinamikája is lecsökken, elvész. Ezért sohasem véletlen, hogy mindig a nemes-erények felbomlasztásával, a nemesi kvalitások felszámolásával, akár a fizikai szintig lehatoló megsemmisítésével (lásd: templárius lovagrend, illetve a táltos-kaszt sárkány-rendje) iktatják ki a szellemellenes erők a Hagyomány folytonosságát, közvetlenségét a világból. (...)

Nekiindult a világnak

A világ, ha „kinti” (vagyis tárgyi), ha „benti” (vagyis alanyi), minden esetben a tudat világa. A világ a tudatban van, a világ (lét) határa és a tudat határa egybeesik. Éppen ezért teljesen mindegy, hogy a világnak-indulást miként is képzeljük, mert a megvalósítás nyelvén ez azt jelenti, hogy a királyfi saját tudati centruma, halhatatlansága felé indul el, a „világon” keresztül. „Nekiindult a világnak” – ebben a kijelentésben feltétlenül egy harcos, hősies mozdulatot kell látnunk, nem pedig valamilyen „világgá-menést”. Nekiindulni annyit jelent, hogy nekimenni, erőt belevinni, elfoglalni, visszahódítani, megragadni azt a világba zuhant centrumot, amit elfoglalt a sötétség, a halál. A halállal szembe kell nézni és meg kell küzdeni vele, nem lehet elkerülni, elodázni ezt a küzdelmet. Erre emlékeztet a haláltusa kifejezés, még a passzív, a közönséges halál esetében is. Az élet centrumát elfoglalta a halál, a sötétség, s ezt csak úgy lehet visszafoglalni, ha a halállal megküzdök, ha legyőzöm az önmagamban levő nem-tudatost, a démonit, az összezavartságot, mert minden világnak-menés az ‚én’ világa felé történő akcióval azonos. (...)

Ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Addig ment, amíg egy nagy hegy tövébe nem ért. A hegy teteje majdnem az eget verte. A hegy lábánál egy szép fenyőfa állt. A királyfi a fenyőfa alá lepihent, és mély álomba merült. Álmában odament hozzá egy ősz öregember, és azt mondta:

– Fiam, jó, hogy elindultál. Bár én is ilyen fiatal koromban indultam volna el, mint te. Csak kitartás, ne rettenj vissza semmitől!

A királyfinak, mikor felébredt, eszébe jutott az álma, s újult erővel indult neki a hegynek. Hét nap, hét éjjel folyton-folyvást ment a hegy oldalán felfelé. A nyolcadik nap reggelén észrevette, hogy a hegy tetején valami emberféle mozog, s mikor felért, látta, hogy ott egy óriás hányja a földet olyan nagy lapáttal, mint a templomfedél, egy akkora talicskába, mint ez a falu. A királyfi köszönt az óriásnak:

– Jó napot, óriás bátyámuram, mert úgy látom, hogy ahhoz van szerencsém!

– Hol jársz te itt, halandó, ahol még madár se járt idáig? – kérdezte az óriás.

– Én bizony a Halhatatlanság országát keresem – felelte a királyfi. – Nem akarok meghalni. Addig akarok élni, míg a világ, s még két nap.

Nagyot kacagott erre az óriás, hogy még a hegy is rengett belé.

– Na, te fickó, akkor jó helyen jársz, mert nekem az az átkom, hogy addig meg nem halhatok, amíg ezt a hegyet el nem hordom. S ez eltart éppen ezer esztendeig.

– Mi nekem ezer esztendő, bátyámuram, én addig akarok élni, míg a világ s még két nap – mondta erre a királyfi.

Hiába kérlelte az óriás:

– Fiam, elég ebből az életből ezer esztendő is.

A fiú hajthatatlan maradt, ragaszkodott az elgondolásához.

– Nagyobb bolond vagy, mint én – mondta az óriás. – De ha már így döntöttél, akkor adok egy pár rézsarkantyút, azt kösd fel a sarkadra, repülhetsz véle erdőkön, hegyeken keresztül, nem kell koptatnod a lábadat.

A királyfi megköszönte az óriásnak az ajándékot, elbúcsúzott, felkötötte a rézsarkantyút, s mint a szélvész, olyan sebesen repült erdőkön-mezőkön keresztül