|
TURÓC VÁRMEGYEI FŐISPÁN RÖVID EMLÉKIRATA
2007.12.26. 15:18
Magyarország több mint 600 éve tündöklő Szent Koronájának eredetéről, jeles és győzedelmes voltáról, sorsáról
Révay Péter 1608 és 1622 között őrizte a magyar nemzet Koronáját, emlékiratait 1613-ban írta meg. A történelem során egyedülálló módon öt alkalommal szemlélte és vizsgálta meg a Szent Koronát, így leírása abszolút hitelesnek tartandó. Mindamellett írása élvezetesen foglalja össze azt a tudást, ami nélkül akkor nemhogy koronaőr, de magyar ember sem létezhetett. Az újkori történelmünk és kultúrpolitikánk gonosz tréfájának lehet csak tekinteni, hogy nem kötelező olvasmánya élő és felnövekvő nemzedékünknek!
Ezt a hiányosságot pótoljuk most. Mivel a szöveg eredetileg csak kevésbé tagolt, a könnyebb olvasás és tájékozódás végett fejezetekre bontottuk. A szöveg aláhúzott címsorai eredetileg is benne foglaltattak a szövegben, a nem aláhúzott címsorokat mi illesztettük be. A tartalomjegyzék soraira kattintva így rögtön a keresett fejezetre ugorhatunk.
Minden olvasónknak kívánjuk, hogy fogadja szívébe Révay Péter tanítását és ennek szellemében éljen és viszonyuljon a Szent Koronához.
A MINDENHATÓ JÓ ISTEN SEGÍTSÉGÉVEL!
Magyarország szent, ősi, dicsőséges Koronájának, mely a győzhetetlen és hatalmas felséges úr, Mátyás római császár és magyar király, akkori trónörökös áldásos vezérlete, oltalma, pártfogása alatt véres harc nélkül, siralmas jajszó nélkül, nagy költség nélkül, polgárháború nélkül, Prága mellett szerencsés katonai felvonulással és pompával, hatalmas tömeg örömujjongása közepette mindenki szeme láttára visszaadatott, majd 1608-ban a magyarországi koronázás szabályszerű és szerencsés megtörténtével, miután majdnem hetven éven keresztül a felséges ausztriai ház védelme és pártfogása alatt rejtőzött és nyugodott, mialatt Magyarországot a polgárháború és a török zaklatta, szerencsével és egyrészt színlelt, másrészt biztos és kétségbevonhatatlan diadallal hazatért, miután végre 1613-ban Isten segítségével a fényességes és hatalmas Annának, a fenséges római császárnénak és Magyarország királynéjának koronázása is szentségesen végbement, Magyarország drága kincsének, a szentséges homlok felséges ékességének, a vallás és törvény szent biztosítékának, a béke és háború üdvös zálogának, a jó és balsors biztos próba kövének, valamint a nemes, érdemes, bátor, harcedzett magyar főrendek és nép dicsősége örök pillérének, mely nyájas békeidőben Pozsonyban, hazai trónuson uralkodik és székel, szorgalmának e csekély ajándékát, tiszteletének jámbor szülöttét, engedelmességének illő bizonyságát, őri hivatalának örök emlékművét, amit igaz hittel irt, hű igazsággal készített, illő hazaszeretettel, hűsége múlhatatlan fogadalmaként, ajánlja és szenteli az 1613- évben híve, Révay Péter turóci főispán, a Szent Korona kettősbizottságának tagja.
A SZERZŐ AZ OLVASÓHOZ
Mivel mindazok, Jámbor Olvasó, akik a nemzetek törvényeit, a népek szokásait, az emlékezetre méltó szavakat és tetteket írásban szokták hírül adni, alighanem a legnagyobb szolgálatot teszik az emberiségnek, már ha ékesszólásuk közben nemcsak a mesék báját keresik, hanem a történtek valóságát és emlékezetét is megőrzik, ezért törekvésük és fáradozásuk nemcsak dicséretet és ajánlást érdemel méltán, hanem támogatást és hálát is. Nem tudom, mely sors engedte nekem, aki pedig (távol legyen a dicsekvés!) mindeddig háború és béke roppant fáradozásai meg államügyek között forgolódva szolgálok már néhány esztendeje hűségesen magyar hazámnak, királyaimnak és kegyelmes uraimnak, hogy szinte valami felsőbb szellem sugallatára kétségtelenül fontosabb dolgoktól saját üdülésemre fordítsak néhány órát, és összeálIítsak egy rövid emlékiratot Magyarország Szent Koronájáról (melynek őrzése jelenleg az én feladatom).
A Szent Korona szentsége iránt érzett páratlan áhítatom és tiszteletem miatt magamnak akartam volna ezt megtartani, magánjellegű írásműveim között örök titokban rejtegetni, ha legmagasabb rangú államférfiainknak meg hasonló írásaink néhány kedvelőjének és pártfogójának véleménye és ösztönzése akaratom ellenére nem késztet kiadására. Ámde azt hiszem, ez esetben és e témában nem róhatják fel nekem, hogy a fontosabb gondoktól, az államügyektől mint valami portyázó kirándultam erre a kellemesebb irodalmi foglalatosságra. Bizony, a tudomány és a történelem ismerete még a fejedelmi férfiú számára is olyannyira szükséges ékesség, hogy anélkül nem férfi, annak csak árnyéka, nem nevezhető igazán fejedelemnek, annak csak kísértete. Magam tehát az atyai nevelés hatására sosem fordultam el ettől, és családom is, mely Isten kegyelméből csaknem háromszáz éve a legmagasabb országos tisztségekkel felruházva virágzik Magyarországon, mindig a legnagyobb ékességnek tartotta a tudományt, a tudományok, a tudósok pártfogolását és szeretetét, a művészi tevékenységet. Nos, ami Emlékiratomat illeti, valóban azt tartalmazza, amit a címe feltüntet. Nem más ez ugyanis, mint rövidke elbeszélés a Szent Koronáról, amit világos és egyszerű stílusban úgy szőttem össze, hogy mindaz, amit más szerzők jámbor és alkalmas módon mondani tudtak róla, itt mintegy foglalatban megtalálható legyen. Bárha nem is kételkedem abban, hogy hazánk jogtudósai számára fölösleges e munkám, mégis akadnak jó néhányan, akik nem töltenek olajat e lámpásba, még csak valami közhelyet sem mondanak e tárgyról, de hogy mi a történeti igazságtól indíttatva szentnek, angyalinak, apostolinak vagy valami hasonlónak mondjuk a Koronát, azért bizony kinevetnek és megmorognak. Azt akarom tehát, hogy nemzetünk számára a szent áldozat legyen ez, mind az el múlt események emlékezetének ápolására, mind azért, hogy a jelen és a múlt összevetése révén gondoskodni tudjunk jövendőnk biztonságáról, s egyúttal más nemzetek is világosan megérthessék, mely okból állítjuk és hisszük mi magyarok Koronánk szentségét. Eleget szóltam Emlékiratom érdekében, ha szánsz időt elolvasására. A rossz nyelvek ellen számomra elegendő védelem a Szent Korona felsége és szentsége. Kései unokák századáig elegendő bizonyítéka ez hűségemnek és szolgálatomnak. Üdv, Olvasó!
RÉVAY PÉTER FŐISPÁN EMLÉKIRATA A SZENT KORONÁRÓL
Ha fényeskedett valaha valamely nemzet katonai erénnyel, úgy látszik, a magyarok nem alaptalanul tulajdonítják maguknak az előbb természettől és neveltetésből, aztán szent hitből eredő kivételes vitézség hasonlódicsőségét. Ugyanis őseik, a hunok még a pogány babonaság cimmeriai sötétjében botorkáltak, majd rövid idő alatt Pannónia termékeny földjét is nagy sikerrel hatalmuk alá hajtották, és Misiában, Thráciában, Macedóniában, Illyricumban, Germániában, Galliában, Itáliában is súlyos harcokat vívtak. Miután pedig Krisztust szólították, virtusuk és bátorságuk megnövekedett, hiszen:
Indok gyújtja, lohasztja a bátorságot a harcban, és naponta annyival öregbedett, amennyivel tüzesebben lángoltak a megismert keresztyén vallás és jámborság szeretetében; ellenségeik félelmére és iszonyú rettegésére mindig derekasan és vitézül oltalmazták a keresztyén társadalmat.
Így hát nem igazságtalanul szokták őket (még ha az irigység gyakran eltitkolja vagy mellőzi is ezt) a hit pajzsának, a vallás védőfalának, a keresztyének bevehetetlen bástyájának nevezni. Tágas mező nyílna előttem a beszédre, ha a győzelmeket, ha a törökön aratott diadalokat, ha a nem meghódítás, hanem oltalmazás végett, az egész keresztyénség háborús terheinek felvállalásával megszerzett tartományokat, ha a dicső hadizsákmányt akarnám felsorolni. De úgy határoztam, hogy ama hatszáz évből, mióta a magyarok monarchiája virágzik, azt foglalom össze egyszerűstílussal és röviden a királyok sorrendje szerint, ami a harcedzett magyar nemzet szent felségjelvényére, annak eredetére, sikereire, sorsára vonatkozik, mintegy csokorba kötve mindazt, ami az üres óráimban olvasott klasszikus szerzők e tárgyat illető szórványos megemlékezéseiből eszembe jutott, részint a Szent Korona szentségétől indíttatva, részint a dolog méltánytalanságától ingerelve, mert bizony azt látom, íróink végzetes nemtörődömséggel vagy szűkkeblűen írtak e tárgyról, vagy éppenséggel hallgatással mellőzték azt; mit sem törődöm az álláspontok tarkaságával, amivel bízvást szembe merem szögezni az igazság ismeretét és a Szent Korona iránti jámbor buzgalmat. Isten segítségével vágok tehát a dolognak.
Amikor a magyar nemzet az isteni gondviselés szándéka szerint elhagyta a pogány sötétséget, beiratkozott a keresztyének anyakönyvébe, és búcsút mondott a szentségtelen babonaságnak, megtérése hallatlan örömet és vidámságot okozott minden európai számára, és a hivők sokkal erősebbekké váltak, hiszen minden virtus alapja a krisztusi hit. Az tudniillik, hogy a vallási különbség mekkora zavarokat szokott kelteni s folytonosan táplálni, jaj, sokkal jobban tudott dolog, mintsem hogy itt bővebb fejtegetésre szorulna. Nagyszerű esemény tehát, hogy a magyarok népes és harcias, az ellenség iránt természettől fogva engesztelhetetlen nemzete a kegyelem ez újonnan fölvett közössége révén az ősi gyűlöletet kölcsönös keresztyéni jóindulatra fordította, hogy erejét és fegyverét a többi keresztyénnel együtt szegezte szembe bármi ellenséggel. A mennyei igazság eme üdvözítő forrásából eredt, illetve jött létre a Szent Korona is, és hazánk azóta királyság.
Jól tudom ugyan, hogy Nagy Károly uralkodása alatt sarjadni kezdett Magyarországon az igaz vallás, mivel azonban a magyar lelkek nem nagyon merülhettek el ebben (hiszen minden kezdet nehéz), hanem épp csak hogy kóstolgatták, már amennyire a harctéri vereséget követően rákényszerültek, az történt, hogy halála után belső zavargások támadván, visszacsúsztak a korábbi sötétségbe, és e csírák a nagy vadságban egykettőre elpusztultak, eltűntek, míg aztán előbb Géza, majd fia, István, bámulatos buzgalmat tanúsított a keresztyén vallás ledőlt alapjainak helyreállításában, nemcsak ő maga hitt forrón és állhatatosan a keresztyén vallásban, hanem isteni hatalommal felvértezve a vad nemzet körében is széltében-hosszában plántálta, növelte, hatalmas költséggel templomokat, tekintélyes egyházakat állított. Szerencsésnek bizonyult saját és Krisztus ellenségeivel szemben, miért is ellenségeit legyőzve birodalmát jelentékenyen kiterjesztette, megszilárdította, és fejedelmi állásról királyi trónra emeltetett, felséges jelvénnyel ékesíttetett; kétlem, hogy az összes többi királyság összes többi felségjelvénye között egy is volna ennél dicsőbb és szentségesebb.
A KORONA SZÜLETÉSE
Tudniillik ez idő tájt a keresztyén hit és vallás Lengyelországban is jelentékeny gyarapodásnak indult annak a Meskónak a jámborsága és tevékenysége következtében, akit a lengyel évkönyvek másképp Mieceszlávnak neveznek, akiről azt olvassuk, hogy Ziemomiszl lengyel fejedelem fia volt, születésétől fogva vak, ámde életének hetedik évében szeme világát megnyerte, amiből kortársai azt jósolták, hogy uralkodása alatt Lengyelország csodamód megvilágosodik majd. Erről az előjelről kapta a Mieceszláv nevet, mivelhogy népének dicsőségét magától értetődően karddal fogja megszerezni; és e remény éppen nem volt üres vagy hiú, mert megvetve a bálványok hamis tiszteletét, keresztyén módra keresztvízben megtisztult, felvette a keresztyén vallást, és nemzete vakságát eltávoztatva (ahogy önmaga hétéves vaksága ezt előre mutatta), Lengyelországot az isteni szellem fényével és ragyogásával világította meg, ekképpen - Isten igéje szerint - a Lélek kardjával szúrva, vágva az emberek szívét és elméjét, a lengyeleknek múlhatatlan dicsőséget szerzett. Ez a Mieceszláv tehát ugyanarra a dicsőségre pályázva, mint a mi Szent Istvánunk, hogy utódaira tekintélyesebb fejedelemséget hagyjon, Lampert krakkói püspök követsége révén felkereste Hetedik Benedek római főpapot, királyi címet és jelvényt kérve tőle magának és utódainak.6 Isteni szellem égi sugallatára azonban a főpap, szándékát megváltoztatva, a neki szánt Koronát a keresztyén időszámítás ezredik évében a kalocsai érsek útján István fejedelemnek küldte el egy kettős kereszttel együtt, hogy azt Magyarország királya előtt hordozzák. Ez a kereszt - a bekövetkező viszontagságok előjátéka- és jelképeként -, nem tudom, az idők mostohasága vagy inkább az emberek gondatlansága következtében elveszett; helyébe léptek a mindeddig egyre sűrűsödő csapások, úgyhogy nem minden alap nélkül nevezte valaki Ungariát [Magyarország] Angariának [Nyomorország], mint aminek folytonos nyomorúság alatt kell sínylődni. Maga a Korona viszont, mint az alábbiakban világosan meglátszik, annyi sok háború és ellenséges mozgalom hányattatása, veszedelmek viharai közepette is mind ez ideig csodaképpen megőriztetett.
Bámulatra méltó és csak a mi időnk eseményeivel összevetve vizsgálható, hogy Koronánk születésével együtt ugyanazon időben annyi sok nemzet előtt nyílt meg az örök üdvösség reménye, és az istenség nemcsak a magyaroknak meg a lengyeleknek, mint már előrebocsátottuk, hanem a dánoknak is és szinte az egész Északnak megengedte, hogy elutasítsa a hamis szellemeket és eltörölje a bálványok hazug kultuszát. Valóban, az új keresztyén alkotmány egyszerre három államban és királyságban virult ki, és ezek mind e napig nemcsak az isteni név és dicsőség vallásának örvendeznek, hanem a német nép nagy tömegével mostanáig virágzó Római Császárság szövetségének is, és közös erővel őrzik szilárdságukat bármely ellenséggel szemben, meg dicsőségüket is növelik. Magában a római birodalomban a mi Szent Koronánkkal egykorú és ahhoz hasonló intézményt állított fel Ottó, amit Henrik bővített, megerősített, ezzel hozták létre és őrizték meg hatszáz éven keresztül gondosan a hét választószent tanácsát, ami a császárnak, egyben római királynak nevezett fejedelem választásának és állításának jogát kizárólag a németeknek, méghozzá bizonyos fejedelmeknek biztosítja.
Ki ne csodálná hát amaz idő szerencsés és áldott voltát, melyben annyi nemes és pompás, dicső és bámulatos dolog történt a keresztyén társadalomban?
SVÁB PÉTER
István királyt rokona, Sváb Péter követte. Az újdonsült királyságban szokatlan, kellemetlen és sanyarú sors tette próbára szinte még bölcsőjében a Koronát. Aba ugyanis erővel elrabolta, a királyságból kiűzött Péter pedig Harmadik Henrik császár segítségéért folyamodott, hogy visszaszerezze. Tekintélyes német csapattal haladéktalanul benyomult Magyarországra, megszerezte a felségjelvényt, amelyet azonban egyáltalán nem tartott meg magának, hanem újra a visszahozott Péternek adta, akit a királyi trónra ültetett.
Ezzel a tettével Henrik császár múlhatatlan emlékezetet és dicsőséget érdemelt ki, részint azért, mert megóvta a Szent Korona méltóságát, részint mert egy akkora birtokot, melyre a fejedelmek áhítozni szoktak, érintetlenül hagyott, sem az ország szépsége, földjének termékenysége, sem nagysága nem csábította arra, hogy birtokba vegye. Egyes írók ugyan azon a véleményen vannak, hogy a nagy jótékonyság ürügyén az időben adófizetőjévé tette volna Magyarországot, de szerény ítéletem szerint ez méltánytalanság ezzel a kiváló császárral szemben. Nem tartom ugyanis meggondolásra méltónak sem, hogy ennek a nagy császárnak akár csak eszébe is jutott volna segítség örve alatt vagy színleléssel kárt okozni az övéi által elnyomott és hozzá mint valami szent menedékhez futó Péternek, ahogy valaki állítja; sőt, nem kell-e inkább a császár tettét igaz érdemnek vallanunk, nem kell-e nevének örök dicsőségére hirdetnünk, hogy a törvényes királyt székére visszahelyezte, korábbi méltóságának csúcsára állította? Kétségtelen, hogy a Koronában a mennyeit, a szentet tisztelte, és ez tiltotta meg neki, hogy akár csellel, akár fegyverrel megháborítsa. No de aztán, mert semmi sem lehet egyszerre szerencsés és hosszan tartó, Péter király öröme igencsak rövid volt, megfosztották szemétől, királyságától, nem sokkal később életétől is. Ó, mennyire ingatag az emberi sors! Ó, mennyire megbízhatatlan a szerencse! Mert akiket a méltóság legmagasabb fokára emel, azokat taszítja a mélység legmélyebb fenekére; úgy illik, hogy az efféle példát állandóan eszében forgassa mindenki, aki az országok és államügyek kormányánál ül, hogyannál mértékletesebben éljen az istenség által neki engedett hatalommal, ne kövessen el semmit gőgösen, semmit méltánytalanul, semmit meggondolatlanul, semmit erőszakosan, félje az Istent, aki nem irgalmaz a bűnösnek.
I. ANDRÁS ÉS I. BÉLA
Henrik császár a magyaroknak e tettét nagyon rossz néven vette, ellenségükké vált, és ezért, mikor az ország kormányát már András tartotta, újra erős hadsereget állítva visszatért Magyarországra, hogy a Péteren elkövetett jogtalanságot megtorolja és a Koronát hatalmába kerítse. De András király, aki kémeitől idejekorán tudomást szerzett a császár jöveteléről, maga is akkora sereget gyűjtött, amekkorát csak tudott, a mezőkön, ahol Henriknek haladnia kellett, minden füvet és gabonaasztagot felégettetett, a marhát távoli helyre hajtatta, hogy ne maradjon zsákmány vagy élelem az ellenség számára. Sőt, cselt is vetett neki, ugyanis elfogta Gebhart regensburgi püspök, a hajóhad és utánpótlás parancsnoka levelét, melyben az tudakolta a császártól, hol kellene várnia hajókkal és élelemmel a hadsereget. A királya császár nevében azt válaszolta neki, hogy az ország kedvezőtlen és zűrzavaros helyzete miatt ő magának tüstént vissza kell térnie Németországba, ezért a lehető legnagyobb gyorsasággal rombolja szét a hajókat, nehogy az ellenség hasznára maradjanak, és iparkodjék Regensburgba. A püspök, aki már Győr közelében járt, igaznak vélve a dolgot, teljesítette a parancsot a császár legnagyobb veszedelmére és bajára, mert mind magát, mind seregét az élelem és takarmány akkora szüksége szorongatta, hogy kénytelen volt András királytól békét, élelmet és biztonságos elvonulást kérni. Kívánsága nem teljesült addig, míg esküvel meg nem fogadta, hogy kudarcát nem fogja megtorolni, sem titokban, sem nyíltan, sem tettel, sem szándékkal, sem András király, sem utódai ellen nem lép föl ellenségesen. Ez volt csak jeles hadicsel, inkább éhséggel és szükséggel, mint fegyverrel győzni az ellenségen, de még nagyszerűbb, hogy a király csupán az ártatlant ól való félelemmel és a Korona szentségével győzte le a császárt.
András király megszerezvén a győzelmet, miután megérezte, hogy fáradt és hanyatló életkorra jutott, elhatározta, hogy idejében gondoskodik utódjáról az uralomban, és a Szent Koronával kisfiát, az ötéves Salamont akarta felékesíteni. Miután ez megtörtént, megtudta, hogy rokona, Béla herceg, sérelmezi ezt, a Koronát, a királyi méltóság jelképét vagyis szimbólumát, és a kardot, a hercegség jelvényét vörös takaróra helyezve Béla elé tette, szabad választást engedve neki a kettő között. Béla azonban, akit talán figyelmeztettek, vagy tán magától is bölcs volt, életének veszedelmét elkerülendő engedett az időknek, és az illetetlen Korona mellől a kardot emelte föl, ezzel nyilvánítva magáról, hogy elégedett a hercegi címmel. Szándékát akkor eltitkolta ugyan, de nem sokkal később apósának, Boleszláv lengyel királynak csapataival és pénzével támogatva megtámadta az országot, elrabolta a Koronát, Moson városka mellett ütközetben legyőzte a királyt, és elfoglalta az országot. Bizony, megtanulhatjuk e példából, milyen igaz és megdönthetetlen szabály az, hogy a bűnt mindig ugyanaz a bűn bünteti. Hiszen Pétert az fosztotta meg az uralomtól, akit ugyanattól s egyben életétől is hasonlóképpen megfosztott Béla; akár idegenek, akár hazaiak voltak is azok, akik a Koronát erőszakkal illették és elrabolták, nem úszták meg büntetlenül. Többnyire igaz bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy megszentségtelenítését a legsúlyosabb végzet követi, mint ahogy Béla sem kerülhette el a hasonló büntetést, hiszen három egész évet sem tölthetett az ország élén: igazságszolgáltatás közben leszakadván a királyi trónus, teste, csontja annyira összetört-zúzódott, hogy kínok közepette kellett kiadnia lelkét, Egyébként jóságos fejedelem volt, polgárait nyugalomban, békében kormányozta, elsőként rendelt Magyarországon súlymértékeket, megteremtette a hitelesített pénzt, piacokat állított, az alattvaló adóját enyhítette, csökkentette; buzgósága és jósága annyira meggyarapította mind a nemesség, mind a parasztok jólétét ez időben, hogy a szomszédok között szinte senkit sem tartottak oly vagyonosnak és tehetősnek, hogy a magyarokkal gazdagságban vetekedhetett volna.
SALAMON, I. GÉZA ÉS SZENT LÁSZLÓ
Miután Béla király szánalomra méltó baleset következtében eltávozott az élők sorából, az emberek Salamont tartották a Korona legjogosabb örökösének, de Isten titkos akaratából háttérbe szorult ama sikertelen vállalkozásai miatt, melyeket idegen nemzetek segítségével indított hazája ellen. Mert Negyedik Henrik császárt, Harmadik Henrik fiát, a Korona visszaszerzésére ösztökélte, segédcsapatokért könyörgött, és ezek támogatásával vissza is szerezte a felségjelvényt, mellyel ismételten megkoronázták; de a sváb őrség elbocsátása után Géza súlyos háborút indított Salamon ellen, úgy vélekedne, hogy idősebb lévén, őt illeti a Korona; a megbékélés után azonban az idősebb engedett az ifjabbnak. Mint a történetírók elbeszélik, Salamont újra megkoronázták Pécsett Szent Péter bazilikájában, ami több más épülettel együtt nyomban a koronázást követő éjszakán leégett. E tűzvész kétségtelenül jelentette, hogy Salamon ismételt megkoronázása: a polgárháború és a kiontott rokonvér, valamiképp megsértette a Szent Koronát, és az a mohóság, mellyel méltóságának megszerzésére törekedett, előbb-utóbb megbosszulja magát; így is lett. Ugyanis Géza nem sokkal utóbb háborúban legyőzte Salamont, megszerezte a Koronát. Ámde Géza nemcsak e szerencsés győzelem jegyében nyerte el a királyságot, hanem csoda folytán, égi jóslattal is, mert László, Isten kedveltje, angyalt látott, aki az égből hozott Koronát fivérének fejére tette. Mi lehet, könyörgök, ékesszólóbb érv a Korona isteni volta mellett, mint az, hogy a mennyei gondviselés, a királyok jámborsága és az ország boldogsága egyesül benne?
Géza megbékélt országot szerzett, és nagyszerű tettei miatt a Nagy melléknévvel illették, majd váratlanul elragadtatott a világról, és közös megegyezéssel, szavazattal fivérét, Lászlót kiáltották ki királynak, ő azonban ezt a méltóságot sokáig állhatatosan visszautasította, azt sem tűrte, hogy Salamon életében fejét a szent felségjelvénnyel ékesítsék, királyként üdvözöljék, véteknek tartván, hogy a koronázott király életében a szent felségjelvénnyel jelöljék. Mivel azonban buzgón kérlelték, és látta, hogy a főemberek szíve megkeseredett Salamonnal szemben, nehogy az ország valami kárt szenvedjen, kormányzói és hercegi címmel felvállalta gondját. Úgy vélekedett ugyanis, hogy a királyi méltóság teljessége nem a trónon, hanem a jeles és dicséretes tettekben található. Amilyen ritka László jámborsága és páratlan szerénysége, oly nagy dicsőséget érdemel az utókor szemében. A jogart bizony megvetette e nagy és felelősségteljes lélek; ámde amikor észrevette, hogy Salamon visszaél az ő nyájasságával és szerénységével, megzavarja az ország állapotját, legfőképp pedig, hogy a szomszédos nemzetek seregeit hazája ellen ingerli, nem annyira saját, inkább a haza és a magyar nemzet üdvét féltve felgerjedt, és végül is győzelmet aratott Salamon fölött, a polgárháborúnak békével vetett véget. Bizony, nincs dicséretesebb és üdvösebb kormányzat az isteni Lászlóénál, mely teljes kegyelettel és vallásossággal ápolta, tisztelte a Koronát. Egész Dalmáciát és Horvátországot szerencsés rendelésből vér nélkül megszerezte a Korona és a magyar uralom számára.
KÁLMÁNTÓL III. GÉZÁIG
A tökéletes és jámbor László király halála után az ország kormányát a következők tartották sorra kezükben: Kálmán, aki előbb váradi püspök volt, Második István, Kálmán fia, akit a köznép Villám melléknévvel emlegetett, Második Béla, aki szíves vendéglátással fogadta a Jeruzsálem visszaszerzésére sereget vezető Konrád császárt, Harmadik Béla, Második és Harmadik Géza. A Korona e királyok idejében sem volt ment a hányattatástól, gyakran szenvedte, mint tengeren a szélhányta, viharverte hajó, az uralomhajhászok, cselvetők áhítozását, átkos mesterkedéseit, gyászos áskálódásait, amelyeket hosszú volna elbeszélni. Mert sokszor sokféleképpen gyötrődött saját polgárai és fiai között, akiket elragadott az iránta való epekedés és az uralomvágy; ezek közül egyesek háborúban, békében fényes dicsőséget szereztek a hazának, mivel a Szent Korona igaz és őszinte imádata vezette őket, mások, akár a helytartók, rövid ideig örvendeztek a királykodásnak, szinte mindjárt uralkodásuk kezdetén meghalván.
A mindezen időket saját hazája ölében túlélő Korona minden derék királyt minden veszedelemtől megvédett, nem kellett félni attól, hogy a gonoszok gyalázatot hoznak a közre, s romlatlan szabadságban őrizte nemzetét. Ugyanebben a században győzelmes háborúkat vívott önszántából vad népekkel a hitért és üdvösségért; felségével legyőzte vagy féken tartotta a velencéseket, görögöket, oroszokat, szarmatákat, kunokat és más szomszédos nemzeteket.
Emlékezetes pedig, hogy egyebeket mellőzzek, az, ami Harmadik István idejében történt. Míg őt a dalmát háború foglalta le, fivére, László, kihasználva a király távollétével kínálkozó alkalmat, féktelen és pimasz uralomvágytól tüzelve, ravasz fondorlatot szőtt a Korona elragadására abban a hiszemben, hogy azt megszerezve könnyűszerrel megszerzi a királyságot is. Ezért bámulatos ügyességgel ellopta a felségjelvényt, és néhány ranggal, tisztséggel, ajándékkal megvesztegetett főember támogatásával királlyá kiáltották, miközben a törvényes király elnézte testvére őrültségét. Ugyanis engedett, mint a tapasztalt hajós, aki megtanulta, hogy az időjárás szerint alkalmazkodjék a hullámveréshez. Valóban bölcs dolog mindig az időtől kérni tanácsot, mert az többnyire vértelen győzelemmel küzdi le a jogtalanságot, erőszakot, veszedelmet. A királyok állítója, a Korona oltalmazója, a mindenható jó Isten ezt a bűnt sem tűrte soká bosszulatlanul, mert a Korona meggyalázóját, a koronás király vetélytársát váratlan végzet sújtotta le. István pedig mindjárt újabb nehézségbe botlott, mert László másik öccse, István, Vak Béla fia, akinek hatalmába került a Korona, a birodalmat magához kaparintotta. Nagyon is igaz az, amit Seneca ír valahol: az istenek nem tartják gyönyörűségek között a derék embert, zaklatják, gyötrik, amidőn maguknak készítik. Nincs irgalom a királyoknak és a méltóság felsőbb fokán állóknak sem, nehogy véletlenül túl sokat tulajdonítsanak szerencséjüknek, vagyonuknak, hatalmuknak, és elbízzák magukat. A király azonban - úgy látszik nem hagyta cserben soká önmagát, a jó ügyet és a királyi tekintélyt, fegyverrel támadt Lászlóra, véres csatában legyőzte. Ekképp a királyi jelvények az országgal együtt visszaszálltak Istvánra. Mert végül a Szent Korona támogatásával győzelemre jut a királyok igaz ügye, és az olyan fejedelmeket, akiknek az istenség ítéli oda az uralmat, akiknek egyenlőképpen fekszik szívükön a szelídség, jámborság, igazság és az alattvalók jóléte, az olyanokat a mennybeliek is védelmezik, és végül bármely veszélyből, bajból kimenekülnek.
IMRE ÉS II. ANDRÁS
Nem hallgatható el az sem, ami Imre király uralma alatt történt. Öccse ugyanis, András herceg, megvetette bátyja tunyaságát, és egyesek gonosz tanácsaira hajolva ifjonti hévvel mindegyre azon igyekezett, hogy kiűzze a királyságból és megfossza a felségjelvénytől; amikor azonban már harcra került a sor, és mindketten felkészítették katonáikat az ütközetre, Imre letette fegyverét, majd a Koronával és a jogarral ragyogva egyedül tört át öccse seregének zömén; ez a látvány annyira megdöbbentette a herceget és katonáit, hogy fegyverüket elhányva bűnbánóan bocsánatot kértek. Nem így történt egykor Negyedik Henrik császárral. Őt a mainzi, a kölni és a wormsi főpap kereste föl, és fia, Ötödik Henrik nevében követelte tőle a jelvényeket, a császár uralkodói ruhában trónján ülve hallgatta őket, úgy vélekedvén, hogy a követek ekkora fenségnek engedni kényszerülnek, de amikor vonakodott fia kérésének eleget tenni, azok hirtelen rárontottak, megfosztották koronájától és jogarától. Ennél sokkal szerencsésebben járt Imre királyunk, akinek öccse nagyobb becsben tartotta a királyi, mint az a fiú a császári méltóságot. Ugyanis a Korona katonák, harcra kész csapatok, ijesztő fegyvercsörgés között érintetlen, csorbítatlan maradt a királlyal együtt, amazzal szemben viszont, akiről azt beszélik, hogy hatvankét szer ütközött meg az ellenséggel, bírói székén ülve tógások alkalmaztak erőszakot. Nem könnyen tudom eldönteni, honnan a nagy különbség e két tett és példa között: alighanem Koronánk szentségéből és tiszteletéből; a király tőle nyeri felségét, miatta tartjuk szentségesnek és sérthetetlennek. Garai Miklós, Magyarország hajdani nádora szokta volt gyakran mondogatni, hogy a szent felségjelvénnyel koronázott királyt, még ha valami otromba vadállat volna is, súlyos bűn nélkül nem lehet megsérteni. Ezzel szemben a római császárság méltósága inkább az augustus címnek és nevezetnek tulajdonítható, nem a felségjelvénynek, mely ország szerint különböző a birodalomban, és amelyet - mint a történelemből tudom - sosem tekintettek csodás tulajdonságokkal jelesnek. Mert miután - mondja Vegetius - a császár fölvette az augustus címet, hű engedelmesség illeti, mint e világi és testbeli Istent. Imre, akit tehát e Szent Korona tisztelete tartott meg biztonságban a fegyverek között, kegyesen megbocsátott András öccsének meg a többieknek, akiket e méltóság megsértésének bűntudata gyötört és könyörögtek neki. Amennyire csodálatra méltók tehát ez istenségtől adott Koronára vonatkozó tapasztalatok a magyarok között, melynek megsértését szinte az egész nép romlásával kell kiengesztelni, annyira fájdalmas és siratni való, hogy a fejedelmi férfiakat a becsvágy, az államok e rákfenéje és mérge tévútra vezeti, úgy magával ragadja, hogy akiket a természet egymásért szült, ellenséggé lesznek, és nem törődnek sem a vérségi kapcsolattal, sem az egymásrautaltsággal, sem a Korona szentségének méltóságával. Hát a hatalom édessége a természetes szeretet erejét is fölülmúlja? Eltörli a vallás, igazság, szégyen tiszteletét? Kívánja bizony az uralmat, méghozzá bűnös módon kívánja - hogy Liviustól kölcsönözzek - , aki keresztülgázol a kor, a természet, az erkölcs, a hazai és nemzetközi jog rendjén, ámde az effajta, vétkesen nagyravágyók törekvése nem szokott szerencsés véget érni. Ezt igazolja világosan, hogy sok egyebet elhallgassak, Lászlónak, Istvánnak, az ő fivérének, Kis Károlynak meg András hercegnek a példája. Ezek mindnyáját alaposan meggyötörte és megbüntette a sors, mert a szóban forgó Korona és a felség szentségét megvetették.
Imre elhalálozása után fia, László nyerte el a királyi méltóságot, de nem hosszú időre. Utána aztán mindenki készséges és szíves egyetértésével András herceg nyerte el a királyi tisztet, aki, mint előrebocsátottuk, fegyveresen, riadó kürtök és csatarendben álló seregek között kért bocsánatot a Koronától. Ez mint népének jó pásztora, igazságosan és békességesen uralkodott idehaza, a csatamezőn vitézül harcolt, késő századokig fényes hírnevet szerzett a Szentföld és városa visszaszerzéséért folytatott hadjárattal. Ö volt az, aki a Korona iránti tiszteletből, az alattvalóival szemben érzett szeretetből és jóindulatból (hogy egy szóval foglaljam össze) öregbítette Magyarország szabadságát, a nemességet nevezetes kiváltságokkal ajándékozta meg, melyekre hazai szokás szerint Magyarország minden királya felesküszik.
IV. BÉLÁTÓL III. ANDRÁSIG
Az isteni András eltávozván e világból, Negyedik Béla idejében (minthogy e földön semmi sem lehet állandó, erős és örökös) a forgandó sors zord csapása és a tatárok ocsmány nemzetének betörése megtörte a Szent Korona békéjét és nyugalmát, vagy azért, mert népünk körében a belső gyűlölködés elsorvasztotta a Korona tiszteletét, vagy mert Isten bölcsessége megengedte, hogy ne csak jó, hanem balsorsban is szerezzünk tapasztalatot róla, és annál inkább fényeskedjék. Ó, nemes és nevezetes csillag, mely égtájon rejtőzködtél, hová rejtetted istenséged sugarát, míg az átkozott nemzet jószágodon kegyetlenkedett? Királyod, Béla, a balszerencsés harcos, seregét elveszítve, emberi támogatástól megfosztva nem maradhatott meg a hazában, Ausztriába majd Dalmáciába futva kellett életét mentenie, és mivel ott sem lehetett biztonságban, az Adriai-tenger szigeteire kelt át. Az országot három teljes éven át az iszonyú, bősz nemzet tartotta, birtokolta. Ó, isteni szerencse! Mely istenség védnöksége alatt maradtál sértetlen, mely szállásadó hűsége, milyen őr gondja mentett meg a barbárok irgalmatlan dárdaesője, nyílzápora, a rablás, szentségtörés, gyilkosság, égő városok és várak, vérrel áztatott mezők, holttestekkel borított rétek között? Bizonnyal apostoli Koronának kell neveznünk téged, hiszen csak a szent környezetedet körülvevő szent apostolok módja és példája szerint állhattad ki és viselhette d el a pogány nemzet vadságát és a menekülést. Ha sok író el is hallgatja megmaradásod csoda voltát, egyetlen szállásadód vagy őrződ neve sem került napfényre, aki megóvott volna attól, hogy ellenséges fondorlatot szőjenek ellened, és senki sem henceghet azzal, hogy emberi buzgalommal, gondoskodással őrzött meg téged. Te mégis győztél, és mikor az istenség elűzte, megfuttatta a barbárokat, te, valóban diadalmas Korona, fényes hadi dicsőséget szereztél.
Béla halála után Ötödik István jutott hatalomra, és szerencsésen harcolt a csehek, kunok, bolgárok ellen. Helyébe a Kunnak nevezett Lászlót választották, aki a cseh háború folytatásaként a cseheket legyőzte egy csatában, melyben maga Ottokár király is elesett. A Szent Korona nem tudta elviselni ezt az illetlenül élő, gyalázatos erkölcsöknek és szerelmeknek hódoló királyt, hanem megengedte, hogy megöljék maguk a kunok, akiket kedvelt, ezzel adta a szentségtörés büntetésének új példáját.
László után Harmadik András kapta a felségjelvényt, Velenceinek nevezték, mert velencei anyától született és Velencében nevelkedett.
A KORONA VISZONTAGSÁGAI - VENCELTŐL KÁROLY RÓBERTIG
Amikor a nálunk Lászlónak mondott Vencel szerezte meg a hatalmat, Koronánknak újabb viszontagságot kellett elszenvednie. Ugyanis Nyolcadik Bonifác főpap Róbert Károlyt ajánlotta királyul a magyaroknak, ezek azonban, hogy ne engedjenek joghatóságának, vagy hogy szabadságuk a királyválasztásban ne szenvedjen csorbát, Vencelt hívták be Csehországból, Vencel tizenhárom esztendős fiát, úgy gondolva, hogy ezzel kisebbítik a Magyarország kormányát Károlynak szánó Kilencedik Benedek főpap tekintélyét, hatalmát és átkának komolyságát. E régi magyarok oly sokra tartották a Korona tiszteletével elválaszthatatlanul összefüggő szabadság szeretetét, hogy elfeledve Hetedik Benedek régi jeles jótéteményét, amelynek révén a Szent Koronát szerezték, megvetették még az egyházi törvénykezés végső, villámcsapással fenyegető erőfeszítését is. Vencel, részint az előkelők szándékának ingadozása, részint a főpap fenyegetőzései miatt nem érezte magát biztonságban a trónkövetelő Károly támadásával szemben, és atyjának gyorsan megjelentette, mekkora veszedelemben van, az pedig erős sereget gyűjtve, erőltetett menetben Pesthez érkezett, melyet a Duna választ el az ország fővárosától, Budától; itt alkalmas helyen tábort ütve üzent a fiának Budára, hogy ne keljen át a Dunán és ne kerüljön másképp szülője szeme elé, mint azzal a bizonyos, a magyarok számára szent Koronával koronázva. Egyetértvén ezzel (bár mint az eredmény mutatta, eléggé elhamarkodottan) a főemberek is, a fiú engedelmeskedett a parancsnak, és a Koronát fejére téve járult az atyai ölelésre; ezt aztán Vencel, mintha tüzetesebben meg akarná vizsgálni, a saját fejére tette, és a veszedelemre hivatkozva megtagadta, hogy visszaadja a magyaroknak, megpróbálván, igaz-e, hogy ahol a Korona, ott a magyar királyság is. Magával vitte tehát fiával együtt Csehországba, amikor az harmadik éve uralkodott. Ez volt a Korona első utazása, midőn a hazai olajfáktól távol, a legnagyobb veszedelemben idegenek hatalmában tartózkodott, míg aztán Vencel második távozása után a magyarok, akik attól féltek, hogy a római főpap a királyállítás jogát és hatalmát végül is egyszer magához kaparintja, és ezért egyáltalán nem óhajtottak a Károly befogadását ismételten komolyan sürgető főpap szavára hajlani, a méltóságot Ottónak, Bajorország fejedelmének juttatták, aki miután Venceltől visszaszerezte a Szent Koronát, Magyarországra jött, és Fehérvárott bemutatta az országnagyoknak. Mihelyt megpillantották, mintha szelleme ösztönözte volna őket, valamennyien Ottó pártjára hajoltak. A történetírók eltérően vélekednek arról, hogy Ottó kéréssel és ingyen, avagy fizetségért szerezte-e meg ez égi kincset. Én pedig azt nem tudom eldönteni, dicséretre vagy kárhoztatásra méltó-e Vencel, aki a fenyegető veszedelemtől megijedve cserbenhagyta a gondjaira bízott országot, és a királyság szent zálogát Csehországba vitte magával. Ha viszont a mulandó arany értékét megvetve azért adta át Ottónak a nemes kincset, hogy az Magyarországra visszavigye, Vencelt nem érdemtelenül sorolhatnám a legbőkezűbb uralkodók közé. Amikor aztán Ottó Magyarországra jött, hogy a Koronát nagyobb biztonságban és védelemben szállíthassa, a magyarok szokása és törvénye ellenére hiú okoskodásból és félelemből egy gömbölyű palackba dugva rábízta egyik udvarnokára, aki nem is sejtve, micsoda érték van abban, nem sokat törődött a palackkal, a nyergére kötötte, és az út közben leesett, másnap találták meg szorgos keresgélés után. Bizony, csodálatra méltó, hogy az országúton közlekedők sokasága nem vette észre, úgy ítélem, ez isteni gondviselésből történt így, hogy legalább a Korona maradjon meg sértetlenül és épségben a hazában. Ottó pedig külföldi lévén és túlzott hatalomvágyáról ismeretes, nem illette valami nagy hálával a visszakerült Koronát. Mert az élet már csak olyan, hogy a jótéteményre szinte semeddig, a sértésre pedig örökké emlékezünk. Vagy talán a Szent Korona az égiek akaratából titokban felhasználta Ottó bűnét, nem azt akarta, hogy az nagyra becsülje őt, hanem hogy hatalmában megmenthesse magát, így találjon a meghasonlott haza valami gyógyírt és nyugvást. László erdélyi vajda még ez út során elfogta Ottót, börtönbe vetette, és a Korona hazakerült.
Az erdélyi vajdától nehezen tudott szabadulni a Korona, végül a főpap számos parancsa és súlyos figyelmeztetései, fenyegetései után a vajda Károlynak adta a Koronát, ez pedig, hozzájáruIván valamennyi rend szavazata és akarata, szokás szerint megkoronáztatott. Károly király megvédte a koronát az általános nemtörődömségtől és a nemzet most már megszűnő széthúzásától, mivel nemcsak belső s méghozzá roppant erős ellenségei fölött aratott nagyszerű győzelmet, hanem a külföldi királyokkal és fejedelmekkel, elsősorban Negyedik Károly császárral és a lengyel királlyal is helyreállította a megbomlott kapcsolatot, rokonságot és szövetséget, ekképp dicsőségesen megmenekült, és Isten különös kegyelméből a belső áskálódásoktól is megszabadult. Azt mondják, oly nagy területen uralkodott, hogy neki engedelmeskedett és évente megszabott adót fizetett Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Holics, Lodoméria, Kunország, Bulgária, Magyarország, valamint a Garganus-hegy meg Salerno. És ami a legemlékezetesebb, a Korona káprázatos szerencséjének tudható be, úgy vélik, hogy e Károly uralma alatt és az ő akaratából került bevezetésre Galliából Magyarországra az a bírói perrendtartás és gyakorlat, amit a perek felvételében, folytatásában, halasztásában és eldöntésében most is tartanak.
NAGY LAJOSTÓL ZSIGMONDIG
Károly után fiát, Lajost kenték királlyá. Negyven évig és majd két hónapig tartotta az uralmat. Hadviselésben szinte a legbátrabb és a legszerencsésebb volt, az igazságszolgáltatásban a legméltányosabb, mindenki iránt engedékeny és jóságos. E jámbor király uralkodása alatt a Szent Korona megpihent és kissé fellélegzett, ragyogó fényessége sugárzott, mialatt a királyi család ellenségein bosszút állt, Itáliában, Apuliában világra szóló győzelmeket szerzett. Kiűzte Magyarországról a zsidókat, a kunokat keresztyén hitre térítette. A szarmata koronát az ország szövetségével dicsőítette meg.
Lajos halálát az egész országban minden nemű és rangú ember hároméves gyásszal siratta, Mária pedig, a leánya, apja kitűnő érdemeire valótekintettel valamennyi honpolgár akaratából és szavazatával királlyá jelöltetett, megkoronázták a szent felségjelvénnyel, és megkapta a hatalmat. De számos főember hamar megunta és megelégelte a nőuralmat. Ezért nem a legszerencsésebb előjelek között úgy határoztak, hogy Kis Károly meghívása végett Nápolyba küldik a zágrábi püspököt, aki e küldetést készséggel elvállalta, és arra hivatkozva, hogy hűségnyilatkozat tételére és személyes esküje teljesítésére Rómába zarándokol, egyúttal a főemberek akaratának is eleget tett. Károly pedig uralomvágytól ösztökélve nem elégedett meg saját országával, hanem elfogadta a békétlen, nyugtalan, polgárháborúktól zaklatott kormányt. És Mária magyar királynő meglátogatásának örve alatt, tudniillik atyai nagybátyja volt, egyúttal mintha a Mária és a főemberek közt dúló viszályt akarná elsimítani, haladéktalanul benyomult Budára, országgyűlést hirdetve nyilvánosan királlyá kiáltatta ki magát, aztán Fehérvárra ment a főemberek gyűlésébe, ahol részint fenyegetésekkel, részint egyesek pártolásával mindenekelőtt kicsikarta a Koronát (melyet, mint Bonfini emlékezetül hagyta, valaki odacsempészett), és azt az esztergomi főpap a fejére tette. De a hatalom nem maradt sokáig Kis vagy Második Károly oldalán. Mert bizony úgy látszott, hogy megsértette a Szent Korona törvényeit, midőn megvesztegetéssel, ravasz fondorlattal, inkább képmutatásból, semmint őszinte védelmező szándékkal Mária ellenében hozzája férkőzött. Mária tehát lekaszaboltatva őt, visszaszerezte a felségjelvényt, és azt a rendek egyetértésével a teljhatalommal együtt vőlegényére, Zsigmondra, Negyedik Károly császár fiára bízta, miután csaknem négy esztendőn keresztül rengeteg nehézség közepette kormányzott.
Nem tudom, Zsigmond uralkodása alatt a Szent Korona dicsőséget szerzett-e többet, vagy kárt és csapást, mert azonfelül, hogy a magyarok feneketlen gyűlölete némely összeesküvők jogos megölése miatt a börtön gyalázatára és végső életveszedelemre juttatta, végül is Isten kegyelméből és a Szent Korona pártfogásával, kedvezésével megszabadulván, nemsokára kétszeres vereséget szenvedett Európa újdonsült ellenségétől, a töröktől, Nikápolynál és Galambócnál, a franciák összeférhetetlensége és könnyelműsége miatt, akik a magyar király parancsa ellenére szerencsétlenül csatába, ütközetbe nyomultak. Az ő vezérsége idejében találkozott a Szent Korona Európában a magyar fennhatóság alatt álló Bulgáriában a törökökkel, akikkel mindama kegyetlen időkig nem életéért és épségéért, hanem tisztességéért és Isten dicsőségéért vívott háborút, mégpedig a görögök becstelen széthúzása miatt, akik polgárháborújukban barbár segítséghez és szolgálathoz fordultak szövetségért, úgy vélekedve, hogy több hűség lakozik a pogány, mint a keresztyén nemzetben. Joggal kérhetném, hogy a halhatatlan istenek büntessék meg a görögöket, ha gonosztettükért elegendő büntetést nem szenvedtek volna, hiszen egykor ragyogó és híres birodalmuk, mely fegyverrel és tudománnyal egyaránt tündöklött, a példátlan török szövetségben úgy tönkrement, hogy már emlékezete is kiveszett, bizony-bizony előjelként vagy inkább példaként mindazok számára, akik a törökök csábos pártfogása alatt keresnek hitszegően búvóhelyet, és hazájukat a legnyomorúságosabb szolgaságba hajszolják. Zsigmond nem utolsó érdemének kell tekintenünk, hogy ő hozta be Magyarországra elsőként a római császárság jelvényét, és annak felségét a Szent Korona istenségéhez csatolta, azt hiszem, nagyon szerencsés jegyben, és azért, mert a mindenható Isten azt akarta, hogy a magyarok a keresztyénség örökös ellenségével szemben, saját nyakuk már-már meghajolván, annál biztosabban nyerjenek segítséget a keresztyén fejedelmeknél.
A KORONA ELTULAJDONÍTÁSA
Miután Zsigmond életének napja leáldozott, az ország kormányát két éven keresztül veje, Albert, Ausztria főhercege irányította, aki, mert a római császárság hét választója a császári méltóságot fölajánlotta neki, Magyarország előkelőinek akaratából és egyetértésével elvállalta e kivételes tisztet. A szent felségjelvény őre Pálóczi György esztergomi érsek volt, akinek halála után Albert igen gyorsan megszállta Esztergomot.
A királyné azonban a kincstár átvizsgálása közben ellopta a szent felség jelvényt, és valami menyecskére bízta, hogy rejtegesse. Ó, Szent Korona szánandó sorsa! Hiszen ki ne sajnálná, gyászolná, hogy az ország szent jelvényét asszonyi ravaszság ragadja, rabolja el, és egy méltatlan asszonyszemély ölében rejtekezik? Bizony más helyzet, más sors ez, mint amikor diadalszekerét vállukra emelő főurak hordják körül katonai tiszteletadással. De a királyné hírhedett csele rosszul sült el.
Ugyanis Albert király és császár korai halállal meghalván, az özvegy Erzsébet egyetértésével Lengyelországból behívták UIászlót, akinek megérkezése előtt Erzsébet megszülte az Utószülöttnek nevezett Lászlót, majd e szülés után előbbi elhatározását megbánván, az alig négyhónapos, bölcsőjében sivalkodó csecsemőt az ellopott Koronával megkoronáztatta. Akarata szerint végbemenvén szülötte koronázása, újabb cselt vetett a Szent Koronának. Mégpedig az előkelőkkel Visegrád várához menvén, az igazi Korona helyébe ügyes szemfényvesztéssel egy hamisítványt tett a szekrénybe, és a valódit fiával együtt Harmadik Frigyes császárnak adta át.
Ez volt a Korona újabb, második utazása, midőn az idegen asszonyban megbízó, óvatlan és hanyag magyarok a királyi felség isteni jelvényét szentségtörés révén elveszítették, és az elválván tőlük, a magyarok között meghonosodott az új, természetellenes gyűlölség, meghasonlás. Innen ered a folytonos széthúzás, a szakadatlan, véres háborúság. Az idő szerint Garai László bán volt a Szent Korona őrzője, kipróbált hűsége miatt a királyné legbelsőbb tanácsadója, és akadnak történetírók, akik azt állítják, hogy a Korona ellopása sem ment az ő segítsége nélkül, amiért állítólag általános szidalommal és gyalázattal illetve elfogták és megfosztották a visegrádi kapitányságtól. Helyébe egyesek szerint Sciamatuleus Vincét állították; nem nagyon tudom, ki volt ez, Bonfini éppenséggel a lengyelek között említi, akik Ulászlót, a szarmaták fejedelmét Magyarországra követték. Herburt János is azt hagyományozza Lengyel krónikájában, hogy a nevezett király kíséretében volt, és azt mondta, hogy a király a visegrádi kapitánysággal ruházta fel. Azt ugyan megengedem, hogy Visegrádot ez az idegen bírta, de a Korona őrségét a király semmiképpen sem bízhatta rá, mert az akkor Frigyes császár hatalmában volt. Ezért hát véleményem szerint egyáltalán nem számíthatjuk őt a királyi jelvények őrizői közé. És, kérdem, lehetett volna-e valami méltatlanabb, vészterhesebb, mint háttérbe szorítva a honos nemzet férfiait, akikbe szinte maga a természet oltotta bele valamiképp a szent felségjelvény szeretetét és tiszteletét, nemzetünk előjogait a honi törvények ellenére, a legsúlyosabb veszélyeztetéssel megsértve, törvénytiprással idegenre bízni e hivatalt? Igaz, a magyar történelem írói (hogy mellesleg ezt is megemlítsem), mint sok másban, a személyek és helyek megnevezésében is igen gyakran képzelegnek, a kereszt- és vezetékneveket elhagyják vagy eltévesztik. Bonfini megemlíti Atha nádort, László erdélyi vajdát, Balázs koronaőrt, Imre kincstartót, Simon esztergomi kapitányt, hogy a többiekről ne is szóljak, vezetéknevük közlése nélkül, hát ki tudja, kik lehettek ezek? Magam is gyakran bosszankodom, és nemzetünk szerencsétlenségét szoktam okolni azért, hogy ha őseink ki is tűntek tehetségükkel, erényükkel, fegyverükkel, mégis oly kevesen akadtak, akik írásban rögzítették a hazai történelmet, minden bizonnyal megelégedve a virtussal, mely dicséreteset véghezvinni szeret, de dicséretre nem pályázik, és tetteik üdvös emlékezetét nem hagyták az utókorra, megfeledkezvén arról, hogy a hírnév megvetésével a virtust vetik meg, hogy kinek-kinek az utókor adja meg a tisztességet, és a hősöket az évkönyvek nem múló dicsérete, messzire szóló nemes elbeszélése tiszteli és szenteli meg. Külföldi tudós férfiak vállalták e feladatot, és senki sem tagadhatja, hogy ezek a magyarországi személyek és helyek megnevezésekor, ami a történelem megértéséhez elsősorban szükséges, állandóan tévedésbe estek. Kérem, legyen szabad a tudósok bocsánatát kérve felsorolnom néhány efféle, a magyar nevekben elkövetett hibát. Az ékesszóló Jovius történeti művében egyébként jól ismert családokat Pechrinek, Sircannak, Secalnak, Glessnek, Dotinak, Turacnak, Jannak, Panphilinek, Ferenczinek, Gnarnak, Americnak, Cibachnak, Morénak, Zdrininek, Bachiának, Revalinak, Scendennek nevez, Zoyter Menyhártot szerepeltet, Vagitit, Turro Vallát, Bizarus Péter Turrigert, Callimachus Hunjadjant, Herburt János Tharczi Tamást, Tallonti Matkót, Marcell Imrét, Ens Gáspár mi időnkbeli derék író emHti Ragaczi Zsigmondot, Hasqui Illést, Janusi Jánost, Budjant, Istwanit, Neander Mihály meg Vrantit. Elmés és tudós legyen aztán, aki ezek kereszt- vagy vezetéknevét kitalálván érteni is képes! De e hibák javítását magukra az írókra hagyván, témánkra térek vissza.
ULÁSZLÓ ÉS V. LÁSZLÓ
Mivel a Korona Frigyes császárnál rejtőzött, Ulászló nem tudta magát szabályszerűen megkoronáztatni, ezért aztán azt a koronát rakták a vitéz Ulászló király fejére, melyet a fehérvári kápolnából Szent István király ereklyeképmásáról hoztak. És amilyen volt ez a koronázás, tudniillik természetellenes, szokatlan, szerencsétlen, olyan volt Magyarország állapot ja, boldogtalan, gyűlölségtől, széthúzástól, ellenkirályok marakodásától, átkos hadakozásaitól zaklatott, és a Korona megsértésének nyilvánvaló bizonyítékaként szenvedte a királynélküliség minden zavarát. Mert mindaz, ami ennek isteni szentségére volt bízva, jogtiprást, kárt vallott, míg aztán a Muráddal kötött fegyverszünet megtöretvén, a bulgáriai Várna városkája mellett lefolyt a szerencsétlen csata, mely gyászos ütközetben a nemesség virágával együtt a távollevő Koronát engesztelő áldozatként maga Ulászló is elesett.
Ekképpen Utószülött Lászlót, Albert magyar király fiát a királyválasztó országgyűlésen közös szavazattal és akaratból királlyá kiáltották. Ö akkor a Szent Koronával együtt Harmadik Frigyes császár őrizetében és kezei között volt, akihez a rendek először követeket küldtek, hogy királyukat, Lászlót visszaköveteljék, de amikor ezek semmit sem értek el, a rendek az országgyűlésben Hunyadi Jánost országkormányzóvá választották, és közös akaratból, országgyűlési rendelettel megparancsolták neki, hogy a királyt és a Koronát fegyverrel szerezze vissza. A császárt azonban semmiféle kérés, fegyver, háború, kellemetlenség, kár nem kényszeríthette arra, hogy a királyt visszaadja. És bár az ausztriai Újhely erődített városának ostroma után nagy sokára, tudniillik majdnem a hetedik évben visszaszerezték az akkor már tizenkét esztendős Lászlót, a Korona továbbra is földönfutó maradt, mert illetéktelen tulajdonosai számára hallatlanul kedves volt ekkora kincs birtoklása, és Frigyes császár nem törődött sem gyűlölséggel, sem a kapzsiság, törvénysértés vádjával, csak hogy Magyarország nagyságát és sorsának meghatározóját kezei között tarthassa. És bizony a magyaroknak vagy szakadatlan és bizonytalan kimenetelű háborút kellett volna folytatniuk, vagy mindörökre nélkülözniük kellett volna a Szent Korona ragyogását és látványát, ha a sors és a jó magyar szerencse visszaszerzésének teljes feladatát és dicsőségét fenn nem tartja az isteni Első Mátyás győzhetetlen király számára.
MÁTYÁSTÓL II. ULÁSZLÓIG
Ugyanis Utószülött László váratlan halállal kimúlván, a szerencsés sors Corvin János fiát, Mátyást kiszabadította a cseh fogságból, és felemelte a királyi trónra. Az ő jóvoltából, vezérsége és oltalma alatt nemsokára felragyogott Magyarországon a Korona, e felettébb áldott csillag! Majdnem huszonöt év elteltével visszatért a hazai tűzhely mellé, miután súlyos háborúk, pusztítások, gyászos vereségek után hatvanezer arany fejében Frigyes császárral létrejött a megállapodás visszaadásáróI. Hazahozatalára az országgyűlés e főembereket küldte: István kalocsai érsek, János váradi főpap, Újlaki Miklós erdélyi vajda, macsói és szlavón bán, Pálóczi László országbiró, Szapolyai Imre királyi kincstartó, Thuróczy Benedek; e tekintélyes tanácsurak szívesen vállalták feladatukat, és serényen hozzáfogtak, majd amikor mindent a dolog nagyszerűségéhez illőn előkészítettek, háromezer ragyogó lovas kíséretében elsiettek Ausztriába Újhely felé, ahol Frigyes császár a Koronát őrizte; amikor a császár megtudta, hogy ezek közelednek, a kapukat bezáratta, az őrséget megerősítette és a falakra körös-körül fegyvereseket áIIított. Kifogásolta a követek nagy számát, hozzátéve, hogy ilyen módon nem követségbe szokás érkezni, hanem a földek dúlására, városok ostromára. Csak a váradi főpapnak engedi, hogy kétszáz lovas kíséretében odamenjen, a többiek vonuljanak vissza. A püspök a mondott számmal bement a városba, a többiek Sopronba húzódtak vissza. Miután tehát egy hónapot eltöltöttek a tárgyalásokkal, az öreg Pálóczi Lászlót a Korona azonosítására hívták, mert valami pletyka szállongott arról, hogy a császárnál az igazi Korona képére két másik is van. Pálóczi bizonyos jelből eredetinek ismerte meg a Koronát, azután a többi küldött ragyogó lovassággal Újhely elővárosához ment. Itt újra vita támadt a két fél között, tudniillik sem a császár a Koronát, sem Mátyás király követei a pénzt nem akarták elsőként átadni. Végül is kölcsönösen szavukat adva, ugyanazon pillanatban adták és vették át a kapunál a Koronát meg a pénzt. Nehéz volna elbeszélni, micsoda üdvrivalgással, örömtánccal, pompával, vidámsággal futott össze a sokaság az út egész folyamán látására, s micsoda ünneplés és tömeg kísérte be Budára.
Mátyás pedig a Korona visszatérte után a legnagyobb szerencsével viselt hadat egyazon időben Kelet és Nyugat császáraival, a velencéseket adófizetőivé tette, Bécset elfoglalta, az ausztriai Új helyt, melynek kapujában egykor a Szent Koronáért járó pénzt számlálták, szinte egész Ausztriával egyetemben elfoglalta. Továbbá leigázta Morvát, mindkét Sziléziát és Lausitzot, idehaza és külföldön számos jeles tettet hajtott végre, birodalma szilárd és legyőzhetetlen volt. Lehet-e nyilvánvalóbb bizonyítéka a Szent Koronában rejtőző isteni gondviselésnek? Míg idehaza nyugodott, országának minden dolga a legnagyobb sikerrel, szinte önmagától folyt, boldogság kísérte. Távollétének idejében viszont mind magukat a magyarokat, akik hanyagul őrizték, mind az idegeneket, akik valami csellel megbántották, sőt ezek utódait is a legsúlyosabb büntetések érték. Amikor pedig Mátyás végzete után a Korona Corvin Jánosnak, törvénytelen ágyból született fiának hatalmába került, ismét új követelők támadtak, amiből megint veszedelmes viharok kerekedtek. Mert az előkelők különféle pártokra oszoltak. Az országnagyok egyike Csehországból UIászlót, másik a Lengyelországból Albertot hívta be, egy rész Corvint kívánta az ország kormányára, vagy erényei és atyja érdemei miatt, vagy pedig azért, mert ő tartotta kezében a Szent Koronát.
Végre, mikor már soká és hevesen küszködtek a rendek a különféle szándékok között, megegyeztek abban, hogy Ulászlót hívják az országba, aki tekintélyes hadsereggel rendelkezett, és aki aztán Visegrádot, a Korona székhelyét ostrommal fogta körül, és nagyon iparkodott azon, hogy Corvinnal megegyezzen a Korona önkéntes visszaadásáról. De mialatt Ulászló a Korona megszerzésére törekedett és annak lakhelyét ostromolta, Miksa császár megszerezvén Bécset és Ausztria többi városát meg az egész tartományt, elfoglalta Székesfehérvárt, megszállta Veszprémet. Ennyibe került a magyaroknak Ulászló és Corvin veszekedése a Koronáért. A török zsarnok önként tekintélyes segítséget ígért Corvinnak, hogy hozzájuthasson az atyai királysághoz, de ő hazaszeretettől égve inkább a megegyezésre szánta rá magát, és néhány jószággal együtt elnyerve a hercegi méltóságot, beleegyezett a Korona visszaadásába. Megbízta aztán Budai Balázst, a Korona őrét, hogy Visegrád várával együtt adja át azt Ulászlónak. Balázs, kétségkívül azért, mert a Szent Koronától önös hasznát és javát várta, nagyon rövid ideig élt, és nem örvendezhetett soká a Korona birtokának. Örököst sem hagyott hátra, a vár és az egész birtok ismét visszaszállt a Koronára. A sors üldözte-e Magyarországot, hogy a Szent Korona méltósága idegenekhez kerüljön, és teljességgel nélkülözze a királyi nemzetség ékességét, vagy pedig a Korona Corvin törvénytelen származását szentségéhez méltatlannak tartotta?
ELMÉLKEDÉS A SORSRÓL
Döbbenettel, csodálattal és szorongással látom e helyt, hogy Szent Koronánk sem kerülhette el azt a biztos, a bölcsek által sokszor megállapított, sorsszerű változást, mely az öt századik esztendő körül szokott bekövetkezni, nálunk éppen Első Mátyás halála után. Az ötszázadik esztendő táján ugyanis az uralom és a polgári berendezkedés sok államban megváltozott; ha a természetnek valamiféle (hogy úgy mondjam) gazdálkodása mindjárt nem rombolta is le és semmisítette meg teljesen, de jeles csapásokat és változásokat szenvedett. Eléggé ismeretes, hogy az ázsiai birodalom 520 éven keresztül volt az asszírok kezén, mely idő után a médek foglalták el. Az athéni császárság Cercopstól Corusig 490 éven át maradt fenn, azután demokráciára változott. Ugyanennyi ideig virágzott a lacedaemonok állama a Heraclida királyok alatt Lycurgustól Nagy Sándor koráig, amikor elpusztult. A consulok a királyok elűzése után körülbelül 500 évig igazgatták a római államot Augustus császárságáig.
Bizony, Krisztus 1000. évétől, a Szent Korona születésétől, Szent István uralkodásától Mátyás haláláig 490 esztendőt számlálunk, mikorra Magyarország az életerő teljében és csúcsára érkezett, saját, győzhetetlen királya alatt virágzott és pompázott.
Aztán pedig, ez idő tájban a cseh Ulászló következvén, lassacskán elgyengült, megöregedett, elvirágzott, különböző okok miatt, melyeket most nem sorolok fel, Magyarország a csapásoknak egészen a mi korunkig szakadatlanul húzódó sora alatt súlyos bántalmakat szenved a keresztyének vad és esküdt ellenségétől, és ha ezt a keresztyén fejedelmek egyesült erővel le nem győzik, félő, bizonnyal félő, hogy gyalázatos szolgaságba hajt minket.
Ó, idők? Ó, erkölcsök? Joggal mondhatom, amit saját koráról ír Pomponius Laetus. A gonosz démonok úgy behálózták agyunkat, hogy odahagyva a valódi ellenséget, akit hosszú békében üdülni engedünk, fegyveres és vértől csöpögő kezünket önmagunkra és a mieinkre fordítjuk, ítéljék meg mások, vádolhatók-e azonközben a fejedelmek, akik e veszedelmes gaztettre zsoldot fizetnek. Azt azonban ki merem mondani, hogy az összes keresztyénnek egyedül a kereszt jele alatt kell harcolnia, hogy a mi hitünk egy, egyetlen államunk Isten városa, melynek polgárai vagyunk, és a köztünk folyó háború csak polgárháború lehet. De visszatérek a tárgyra.
Később, mikor a zágrábi püspök a Koronát Visegrádról Budára szállította az ország főtemplomába, az Isteni Anya egyházába, a teljes papi testület és a rendek elébe vonultak, majd két őrt állítva, mégpedig Orbán egri püspököt és Báthori Istvánt, szekérre helyezték, és az előkelők népes kíséretében, a király hátul haladván, nagy tisztelettel bevitték a királyi várba, ahol őrséget állítva a koronázás napjáig őrizték.
A Szent Korona eddig többnyire egyetlen személy hűségére és gondjára volt bízva, erre az időre azonban, ha későn is, számos példa és veszedelem komolyan megokosította a magyarokat, hogy gondoskodjanak a Szent Korona biztonságosabb és szigorúbb őrizetéről, ezért törvény útján felállították a szent felségjelvény kettősbizottságát, mely intézmény azonban azon kívül, hogy a hivatal nem volt mindig betöltve, végül szinte kizárólag politikai jellegűvé vált, sőt a Szent Korona távollétében meg is szűnt, és aztán (mint alább szóba kerül) csak akkor állt helyre, amikor Mátyás császár visszaadta a Koronát a hazának.
Ha még mindig csodálná valaki, hogy nemzetünk, más országoktól eltérően, miért volt oly nagyon aggályos és buzgó Koronája őrzésében, miért költött oly nagy összegeket mind védelmére, mind visszaszerzésére, miért nem átallt annyi háborút vívni, gyászos vereségeket, véres csapásokat osztogatni és elszenvedni, az, úgy vélem, felhagy a csodálkozással, ha ennek okát mindazon kívül, amit előadtam, alaposabban megfontolja. Tanúnak hívom azokat, akár hazaiak, akár idegenek, akik messziről meglátták e felségjelvényt, mondják meg őszintén, nem fogta-e el őket valami páratlan tisztelet iránta. Elsősorban pedig a mieink érzik ezt, akik tudják, hogy isteni kinyilatkoztatás és angyali parancs folytán Magyarország első királya, Szent István szerezte meg ezt a Koronát, és azt vallják, hogy nemcsak a királyi homlok ékességéül és fenségére kell megőrizni, hanem sokkal inkább azért, hogy a magyarok számára örök jelképe és emlékezete legyen a megismert és felvett keresztyén igazságnak. Ezért sajátos tisztelettel övezik, szentségként imádják, és nem tudom, erősebben vonzza-e a mágnes a vasat, mint ahogy a Korona titokzatos erejével, magnetikus tulajdonságával kiváltja, vonzza a szeretetet és engedelmességet. Ezért van az, hogy bárhova kerül is, magával ragadja harcias pannonjait, akik úgy vélekednek, hogy minden költséget semmibe véve, a veszedelmeket és viszontagságokat megvetve követniük kell, és bármiféle méltatlanságtól meg kell menteniük. Hozzáteszem, hogy mivel hazánkban a választásnál majdnem többet ér a koronázás, amit nem lehet mással jogszerűen végrehajtani, csak a Szent Koronával, őrzésére még nagyobb gondot és buzgalmat fordítanak. Akad jó néhány császár, hogy királyokról ne is beszéljek, akit nem is ékesítettek a legfőbb birodalmi koronával, tudniillik azzal az arany császári koronával, mellyel egyedül a római főpapnak van joga és lehetősége koronázni, Rómában, mint az ősi birodalomnak dicsőségben, az elődök diadalaiban és a szerencsés sors bámulatos emlékműveiben messze legfényesebb városában, a koronázást is ugyanott szokták végrehajtani, vagy valahol Itáliában. Az itáliai utazás azonban a legtöbb császárnak csakúgy, mint udvarnokaiknak, akik kísérik őket, túlságosan költséges és veszedelemmel fenyegető volt. így Habsburg Rudolf, az első császár e néven, sem volt hajlandó arra, hogy a birodalmi felségjelvény felvételére Itáliát meglátogassa, mert tudta, hogy a császárok Itáliába való érkezése vidám és ragyogó reménnyel teljes, hazatérésük viszont szomorú és siralmas. Ez a császár csakúgy, mint Első és Második Konrád, Madarász Henrik, Negyedik Lajos és sok más, sőt, Ferdinánd, Miksa, Rudolf is puszta választás után igaz és törvényes császárnak számított, teljes birodalmi joghatósággal és tekintéllyel rendelkezett. Magyarországon viszont még ha minden rend egyetértésével és szavazatával kiáltják is ki a királyt, és az ország kormányát sok éven keresztül dicsőségesen tartja is, ha ezzel az ősi Koronával fel nem ékesítik és meg nem szentelik, minden engedélye, adománya, kiváltságl
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
