Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

Szabó Dezső: Az elsodort falu
Először 1919. május 23-án jelent meg a nagy vihart kavaró regény. Szabó Dezső számára a magyar faj védelme egyet jelent a paraszti érdekek szolgálatával. Szerinte a magyarságnak egyformán tragédiája a liberalizmus, a kapitalizmus és a szocializmus. Reakciós eszméit költői lendületű, humoros prózában írja le.

Kiáltó szó. Kós Károly emlékezete
Kós Károly eredetileg a modern magyar építőművészet területén alkotott, új stílust teremtve, maradandó értékeket. 1919 után pedig írásaival a magára maradt erdélyi magyarság számára mutatott utat szépírói munkásságával: regényeivel, elbeszéléseivel, és a címadó röpiratával, amely a transsylvanizmus koncepcióját fogalmazza meg, miszerint az erdélyi magyarságnak az új viszonyok között kell megteremtenie mindazt, ami teljes életének, gazdasági és kulturális boldogulásának a feltételeit jelenti.

Szentmihályi Szabó Péter: Kapisztrán és Hunyadi
A neves író regényében történelmünk két nagy egyéniségének életútját beszéli el, mely a magyarság legnagyobb győzelménél, 1456-ban, Nándorfehérváron találkozik. Nándorfehérvár, mint az író látja, egyszerre volt diadal, és előjátéka is Mohácsnak. Ez a kor a kiskirályok, a rablólovagok kora; ebben a közegben Hunyadi János elhatározza, hogy országnyi nagyságú vagyonát Magyarország védelmére és felemelkedésére fordítja.

Pap Gábor: Jó pásztorok hagyatéka. A magyar népművészet
A magyar népművészet jelrendszerének jelentésrétegeiből hármat érdemes számontartani. Az első: a hétköznapi jelentésszint, életképpel kínál meg: állatok edőben, juhász legelteti a nyáját, betyár mulat a csárdában stb. Mesékben: a legkisebb, legszegényebb sorsú fiúból hosszú kalandsorozat végén király lesz, közben sorra legyőzi a rátámadó ellenséget, és elnyeri az éppen keze ügyébe eső legszebb királylányt. A második jelentésszint a tér és az idő közegében mutatkozik meg. Most már nem arra kapunk választ, hogy -jé, milyen érdekes- egy adott(és soha korábban nem volt, és soha vissza nem térő) időpontban, egy adott(semmi mással össze nem téveszthető) helyszínen éppen mi történik, hanem arra, hogy bizonyos- mással ugyan szintén össze nem téveszthető, viszont meghatározott rendszerességgel visszatérő- téridő- egységekben általában( a szó szoros értelmében is rend szerint!) mi szokott lejátszódni. Végül a harmadik jelentésszint a képírásé.

Burány Béla: Így éltünk a Délvidéken
Nem ok nélkül nyerte el a közelmúltban Burány Béla műve az év legjobb szociográfiai könyvének díját Budapesten: mind az általa föltárt délvidéki életsorsok mélységét, mind pedig az alkalmazott módszert tekintve rendkívüli figyelmet érdemel ez a nagy terjedelmű szöveggyűjtemény. A szerző szemléletéről már az első vallomásciklust bevezető történelemértelmezésből képet kapunk. Burány azok véleményét osztja, akik a magyarság pusztulásának ezer év óta fenyegető veszélyét a Szent István-i politika állítólagos elhibázottságával magyarázzák. Mintha a kereszténység fölvétele (a vele együtt járó, nem mindig üdvös nyugati befolyás dacára) nem a végpusztulástól mentette volna meg a magyarságot! Mert Zsigmond király, a jezsuiták, majd a Habsburgok és a görögkeletiek magyarirtása bármekkora áldozattal járt is, messze nem hozott akkora veszélyt a nemzet fejére, mint ami azzal járt volna, ha megmarad pogány vallásúnak, fehér hollónak, állandó céltáblának. Vagyis szociográfus orvosprofesszorunk veszteséglistája nem az állítás hitelessége, hanem a mély aggódásból fakadó, szellemes költőiségű retorika miatt fontos. Hogy Burány Béla nemzet- és történelemszemléletére mégsem nyomja rá bélyegét az elfogultság, mérhető azon is, hogy interjúalanyai között baloldali múltúak is vannak. Így például az egyik a Tanácsköztársaság katonája volt, a másik, a cipészmester párttag nem volt ugyan, de annak idején részt vett a német megszállás elleni belgrádi tüntetésben. A szerző a kis nemzetek gyarapodását is olyan természetesnek szeretné tudni, mint amilyen a nagyoké. Viszont mivel Európának ezen a részén a magyarság akadályoztatott legnagyobb mértékben a képességei kibontakoztatásában, érthető a könyv szerzőjének nagy nosztalgiája a békesség, a tolerancia és a szabad érvényesülés iránt; amely leginkább az állhatatosságban mutatkozik meg, hogy az általános nyomort egyéni sorsok föltárásával dokumentálja. Az okok jelzésében szerencsére kerüli a leegyszerűsítéseket. Noha elsősorban a történelemtől nyomorgatott emberi sorsok érdeklik, óvakodik kizárólag a szomszéd nemzetekre terelni a felelősséget, vitatható jellemű ember élettörténetét is föltárja, sőt, olyan szerencsétlennek is megrajzolja az arcképét, akinek az életét saját nemzettársai nyomorították meg. Burány nyilván azzal számolt, hogy a nagy tényhalmaz (olykor a visszaemlékezőre is rácáfolva) önmagában is megmutatja, ki vesztett a legtöbbet a mi vidékünkön az utóbbi százötven évben. Mert dokumentum- és emberfaggatása a szabadságharccal kezdődik. A zentai magyarok iszonyú tragédiájával, a kezdeti hisztériájukat több mint százszorosan megtorló vérbosszúval, azután az első világháború, a Tanácsköztársaság viszontagságaival folytatódik, hogy Trianont követően az állampolgári másodrendűséggel megbélyegzett életek is sorra kerüljenek; végül pedig a délszlávok nemzetiszocialista polgárháborújának, a mi hadieszköz létünknek az emlékeivel fejeződik be. Burányt elsősorban a zentai vagy környékbeli túlélők s a történelmi-társadalmi tapasztalattal rendelkezők érdekelték. A legkülönfélébb magatartásmintákkal találkozott. A szolgalelkűséggel, az óvatos sodortatottsággal, a munkaszeretettel, ritkábban a dacos szembefordulással. A táj tipikus embereire volt tehát kíváncsi, akiknek életsorsa a történelem egyénre gyakorolt nyomásának is fokmérője. Például a „juhászkirályra”, akit – hiába összpontosította a szakmájára és a nőkre az életét – a háború végi rezsimváltás kíméletlenül meggyötör. Továbbá az asszonyra, aki – miután a mostohatestvérei megnyomorították – hihetetlen szívóssággal s egy zsidó orvos segítségével küzdi ki magának a családi életet, hogy aztán a kommunista álhumanizmus jegyében őt is cserbenhagyják. Azután a mesterre, aki Újvidéken a razziának és a megtorlásnak egyaránt tanúja volt, de nélkülözhetetlensége miatt a bolsevisták mégsem bántak el vele. És a polgárháború pacifista zendülőjére, akinek azért kellett évekig tartó meghurcoltatással lakolnia, mert ellenezte a békés fiatalemberek frontra vezénylését. Könyve bevezetőjében maga Burány Béla is tépelődik azon, hogy vajon műfajilag miként is lehetne meghatározni a terjedelmes beszélgetéseket. Vannak ezekben a szövegekben néprajzi adalékok, tájnyelvi sajátosságok, szociográfiai elemek is bőven. A szerző így foglalja össze munkája lényegét: „Krónika? Inkább »úgy, ahogy vót«! A hivatalos véleményektől függetlenül. A történelmi perspektíván innen. […] Valóság.” Ezekből a magnószalagokon rögzített vallomásokból a kutatói személyesség sem hiányzik. Az utóbbi nemcsak a beszélgetések bevezetőjében vagy a végkövetkeztetésében kap helyet, hanem megnyilvánul a riporteri ügyességgel, emberi közvetlenséggel feltett kérdésekben, a beszélgetés irányításában. Annál is inkább, mert a beszélők – miként egyes részleletek tanúsítják – félelemből vagy erkölcsi okokból nem lehettek túlságosan közlékenyek. Vagyis Burány Bélának a fölvételek átdolgozása során egyebek mellett a dialógusok monológgá alakítása lehetett a feladata. Mesterséges naturalizmust kellett alkotnia a természetesből. Hadd álljanak össze a sors és a lélek mélységét kifejező, meggyőző, egységes egészet alkotó vallomássá a kérdések által felszínre hozott töredékek. (Vajda Gábor)

Magyar Zoltán: Az Árpád-ház szentjei
Európa népei között a koraközépkor századai tükrében az íreken kívül a magyar művelődéstörténet örökíti meg a legtöbb olyan történelmi alakot, akit az egyház idővel a szentek, boldog emlékezetű személyek sorába emelt. Annyiban pedig egyenesen egyedülálló a magyar kultúrhagyomány, hogy közülük is mintegy tucatnyi személy ugyanannak a királyi dinasztiának, az Árpád-háznak a leszármazottjaként vált ismertté határokon innen és túl. Kultuszuk és a kultusszal összefüggő kulturális hagyományok (vallástörténet, művészettörténet, folklór) ismerete nélkül a magyar kulturális örökség jelentős része máig is szinte értelmezhetetlen lenne. E hagyományok eddigi legreprezentatívabb összefoglalása Magyar Zoltán műve, olyan kézikönyv, amelynek minden magyar olvasó könyvespolcán ott a helye.

Kovács Sándor: Ahol a Tisza születik. Kárpátaljai barangoló a forrásvidéken
A könyv lapjain a legendák világa, a történelmi múlt és a jelen valósága segítségével kalauzoljuk el a Kedves Olvasót a Tisza két forrásától, a Fehér- és a Fekete-ág eredetétől egyesülésükig, a szőke Tisza megszületéséig. Majd végigjárjuk hegyi szakaszát a huszti kapuig alföldi folyóvá válásának színhelyéig. Megismerhetjük a folyót átölelő hegyeket, a patakokat befogadó csodálatos szépségű völgyeket, a méregzöld fenyveseket, a természetvédelmi területek élővilágát, a mesevilágot idéző, gyönyörű vidéket és a folyó menti falvakat-városokat.

Darkó Jenő: Az ősmagyar hadművészet fejlődése és hatása Nyugat-Európára
A szerző a legkiválóbb, nemzetközi hírű magyar bizantinológus volt, aki korabeli arab, bizánci és nyugati források alapján dolgozta fel a honfoglaló magyarság hadművészetéről megtudható adatokat. Leírja a fegyverzeteket, a hadi taktikát, a honfoglalás és a kalandozó hadjáratok hadművészetét. Egy beszerezhetetlen alapmű 70 év óta első megjelenése.

Bálint István János: A történelmi Magyarország sírásói
A proletárdiktatúra rémtetteinek krónikája, 1919 Egy könyv Bálint István János szerkesztésében, amely összefoglalja és sok képpel illusztrálja is a '19-es patkány lázadás majdnem minden momentumát, a legkegyetlenebb történésekkel együtt. Kötelező anyag történelem tanároknak, illetve az e korszak iránt érdeklődőknek. A könyvet csak erős idegrendszerrel rendelkező honfitársainknak ajánljuk, mert olyan emberiség- ezen kívül magyarság- ellenes cselekmények százai köszönnek vissza a lapokról, amely az első megdöbbenés után, igen nagyfokú agressziót hozhat létre egy hazáját féltő, nemzeti öntudatára büszke emberben. És hogy ebben az országban miért is volt szükség diktatúrikus módszerekkel terjeszteni a bolsevizmust, és miért állt ellen zsigereiből e büszke nemzet eme eszmének, és lett itt 1956, ebből a könyvből választ kaphatunk rá. Mert akkor még nem volt amnéziás az ország.Mert Vitéz nagybányai Horthy Miklós Kormányzó nevével fémjelzett korszak előtt egy valódi sötét felhő borult az országra. Mert megérkeztek ugyanis azok az emberek, akik úgy vonultak be(bármit is hazudtak 40 évig) az egyetemes magyar történelembe, mint a Történelmi Magyaroszág Sírásói. És ördögi segítséggel eme tervüket sajnos végre is hajtották. A dicsőséges 133 nap valódi háttere, azokkal az emberekkel akikről utcaneveket neveztek el országszerte, és a képeiket iskolák falaira aggatták. Nos, ők mind itt vannak. Egy könyvben.

Pilisi Lajos: A megrohant és felszabadított Erdély
Az 1916-ban először - és eddig utoljára - megjelent háborús riportregény igazi könyvritkaságnak számít. Románia, az első világháború idején - szerződést szegve - 1916-ban váratlanul rátört Erdélyre. A több fronton harcoló Monarchia csapatai csak az év végén tudták a hódítókat kiverni. A menekülés fájdalmas, tragikus napjait és a felszabadító harcokat örökíti meg Pilisi, a haditudósító izgalmas, életszerű és hiteles könyvében.

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk