Padányi kiválóan bemutatja a X. század Magyarországának társadalmi lélektanát, a független szellemű és lelkületű onugor népekre jellemző társadalmi tagoltságot. Nem ejt szót róla ugyan, de mintha kiérződne vonalvezetéséből, hogy mai széthúzásunk, szétesettségünk gyökerei is e szellemiségben és lelkületben lenne keresendő. Ezt nevezik Turáni átoknak. E nézettel és véleménnyel nem lehet egyetérteni, hiszen a mai magyarság embertanilag semmivel se kevésbé kevert, mint Keletközép-Európa legtöbb népe. Ama ősi tulajdonságok ma már aligha jellemzőek népünkre. Széthúzásunknak az okát magyartalan iskolai oktatásunkban kell keresni. Nagyon helyesen, Padányi is a magyar iskolai oktatás hiányosságával vezeti be tanulmányát, de ezt kizárólag a „kalandozásokat” illetően teszi, azt viszont nagyszerűen.

Ami pedig Augsburgban történteket illeti a magyarok fegyverletétele után, az amerikai történetíró, James Reston, Jr. 1998-ban kiadott The Last Apocalypse című könyvében azt írja, hogy a németek kegyetlensége határtalan volt, miután megcsonkították a magyar harcosokat, ezrével temették el őket élve. Továbbá azt is írja, hogy a magyarok hadjáratainak – nem úgy mint vikingeknél – nem kizárólag a zsákmányszerzés volt a célja. A zsákmányszerzés volt a fizetése a hadműveletekben részt vett katonáknak, és ezt kizárólag ott és akkor tehették, mikor az volt a feladatuk. Ez egyébként a keresztes lovagokra ugyanúgy vonatkozik, mint a későbbi háborúk harcosaira. Gondoljunk csak Magyarország kifosztására a II. Világháború után.

            Érdemes megjegyezi, hogy míg a szerző a X. századi magyar hadivállalkozások szövetségi viszonyait boncolgatja, ugyanakkor helyenként a „kalandozások” jelzőt használja, míg e hadjáratok céltudatosságát igyekszik bemutatni. Kalandozások lehetnek zsákmányszerző irányzatúak, esetleg teljesen céltalanok, de politikai szövetségben lebonyolított hadjáratok semmi esetre sem. E megbélyegző szó használata rosszízű árnyalatot vet eme hadműveletekre és őseinkre egyaránt. Ennek figyelembevétele továbbá azért nagyon fontos, mert világosan mutatja, hogy bejegesedett fogalmaktól és tanoktól milyen nehéz megszabadulni, még akkor is, ha azok károsak. Ezen összevont, különböző témákat tartalmazó könyvecske éppen e bejegesedettség feloldását tűzte ki célul.

            Ami pedig e hadjáratok céltudatosságát illeti senki se fogalmazta meg különbül, mint Dienes István A honfoglaló magyarok (Corvina, 1974) című könyvében, melyben a szerző kifejti nézeteit a X. századi magyar hadjáratokkal kapcsolatban. Dienes megállapításai nagyon figyelemreméltóak és alátámasztják Padányi érveléseit, ami Árpád népének politikai tájékozottságát illeti. Íme:

            „A magyarok első, Német Lajos király országát sújtó betörésekor (862) Hincmar, Reims érseke már sejtette, hogy keleten új, félelmetes ellenség tűnt fel. A magyarok már ekkor, még a régi szállásterületről kiinduló vállalkozásaik során felismerték, hogy Európa akkori feudális széttagoltságában nem képes szervezett ellenállásra, sőt a hatalmi villongások szinte kínálják számukra a hadivállalkozások lehetőségét. Minden alkalmat felhasználtak, hogy ne idegen portyázóként, hanem egyik vagy másik fejedelem oldalán, szövetséges seregként vegyenek részt a kor küzdelmeiben.”.

            „A pogányokkal kötött szövetségért széltében kárhoztatják ugyan Arnulfot, de a vitéz és sokáig legyőzhetetlennek tartott magyar csapatokat hercegek és püspökök mégis újra és újra segítségül hívják egymással folytatott viszályaikban. Itáliában Berengár király köt velük békét a brentai vereség után (899), s az ő példája ugyanúgy gyakorlattá válik Itáliában, mint Arnulfé Németországban, sőt maga X. János pápa is igénybe veszi a magyarok szolgálatait.”.

            „Vayai Szabolcs a magyarok kalandozásainak első korszakát elemző könyvében számos bizonyságot szolgáltat: a kalandozók meglepő politikai tájékozottságról: csapataik mindig ott és akkor tűnnek fel, ahol és amikor a körülmények számukra a legkedvezőbbek.”.

                                                                                                                                          Radics Géza

 Az elsüllyedt Magyarország temérdek torz furcsaságai sorában – melyek tíz zsúfolt esztendőnek és vándorlásaink tízezerkilométereinek örvénylő távolságaiból tisztán látszanak ma már – nem utolsó volt történettanításunk.

Gimnazistáinkkal negyedikes korukban eredeti latinban olvastattuk Julius Caesar galliai hadjáratának történetét, a „Commentarii de bello Gallico”-t s annak a római nacionalizmust idéző kezdő sorait még szürkülő fejjel is kívülről tudjuk idézni mindnyájan: „Imitemur nostros Brutos, Mucios, Horatios …” A fegyvereit a középkori condottierik módjára bérbeadó tízezer görög bérharcos perzsa zsoldban végigcsinált, kisázsiai hadjáratának teljes útvonalát és minden jelentős eseményét megtanítatták velünk Xenolophon Anabasisa alapján. Iskolakönyveink oldalakon át foglalkoztak Hannibál itáliai hadjáratával, a híres átkeléstől az Alpokon a cannae-i csatáig. Ugyanakkor azonban a honfoglalás utáni első száz esztendő magyar hadtörténeti vonatkozásaiból csak annyit tanítottak, hogy őseink rabló-hadjáratokra jártak s ezek során Merseburgnál 933-ban és Augsburgnál 955-ben nagy vereséget szenvedtek.

            A dolgot az teszi rendkívül furcsává, torzzá, sőt félelmetessé, hogy a honfoglalás utáni száz esztendő hadtörténeti vonatkozásairól óriási mennyiségű a magyar és idegen forrásanyag, temérdek adat és leírás állt történettanításunk rendelkezésére. S ezeknek a summája merőben más képet állít össze, mint a szegényes, pár mondatnyi anyag, amit minderről a magyar nép fiainak tanítottak. Oktatáspolitikánkat és tankönyvszerkesztőinket súlyos felelősség terheli, mert magyar történelmi tankönyveink honfoglaláskori anyaga elkedvetlenítően mutatta, hogy minden „új” tankönyvet két-három régiből szerkesztettek össze, a régiek meg német és osztrák történelmi művek összeollózásai voltak. Furcsa művelődési életünk szemében csak az volt a komoly és megbízható, amit németből vettünk át. A német világból hozzánk sodródott, vagy német befolyás alatt élő tudományos képviselőink gyanakvó lekicsinyléssel kezeltek minden magyar származású anyagot és feldolgozást.

            Így esett, hogy honfoglaláskori történetünk egyik legérdekesebb és legjelentősebb eseményéről, a magyar külpolitika és hadművészet egy 18 esztendőt felölelő egységéről, amely a maga egészében a X. század Európájának legkiemelkedőbb eseménye volt, csupán a 955-ös augsburgi „Ungarnschlacht”-ot, meg a hét csúfondárosan megcsonkított u.n. „gyászmagyart” mutogattuk évszázadokon át ifjúságunknak. Talán éppen azért, mert a fölöttünk uralkodó osztályoknak szükségük volt a német nagyság és a magyar törpeség hangsúlyozására, egy átfogó magyar kisebbségi érzés kialakítására és fenntartására.

            Hogy ez – éppen az augsburgi csatavesztés szerteágazó kapcsolataiban – mennyire így van, annak jellemzésére elöljáróban csupán két körülményt említek.

            Az egyik az, hogy 955 évi magyar háború abban az elszigetelt formában és értelemben, ahogyan azt a német és magyar történettanítás felemlíti: nincs. Ellenben van egy 954-955 évi háború, amelynek befejező akkordja ránk nézve szomorú és súlyos, de amelynek első és határtalanul nagyobb méretezésű fele a magyar történelem legragyogóbb és a német történelem egyik legszégyenteljesebb lapja. Sőt, ha azt a kifejezést használom, hogy „legragyogóbb”, nem is mondtam eleget, mert a 954. évi magyar hadjárat sokkal nagyobb és teljesebb világraszóló esemény volt a X. században, mint pl. a nándorfehérvári diadal a XV.-ben, vagy Kossuth és a szabadságharc a XIX.-ben. Moszkvától Londonig, a skandináv világtól Cordováig, Rómától Bizáncig nem volt olyan város, ahol nem tudtak volna erről a hadjáratról. A X. század derekán nem volt olyan gyerek Európában, aki nem ismerte volna e nevet: Bulcsú.

A másik körülmény az, hogy a német és osztrák történelemoktatásból és nevelésből ez teljesen hiányzik, s csak a szépségflastromot jelentő augsburgi ütközet van felemlítve a nemzeti nevelés szempontjait illetően. Ez érthető is német szempontból nézve. Amilyen érthető azonban ez a németek szempontjából, ugyanolyan érthetetlen, hogy a mi történetoktatásunkból is hiányzik. A mi történetoktatásunkban is csak az augsburgi ütközet van megemlítve, noha ez a hadjárat jelentőségében és zsenialitásában semmivel sem marad mögötte Július Caesar, Hannibál vagy Napóleon hadjáratainak, melyeknek nagyszerűsége megkap minden történelmi elismerést, noha a végén Hannibál is, Napóleon is elbukott.

            Mindenesetre Hannibálról nem csak azt tanítottuk, hogy a száműzetésben, az őt kérlelhetetlenül üldöző római nagyhatalom elől már nem volt hová menekülnie, öngyilkos lett. Napóleonnal kapcsolatban sem csupán a waterloo-i csatáról számoltunk be. A mi Bulcsúnkkal azonban ezt tettük.

            Bulcsú, vagy amint kortársai nevezték: Vérbulcsú, eme második nagy európai hadjárata a 954-es, amelyhez hasonló méretezésű hadi vállalkozás félévezreden keresztül, Nagy Károly avar háborújától Batu kán tatárjárásáig Európában nem volt. S ami nemcsak az európai történelemből maradt ki – ami a német közvetítőközeg sok mindent elnyelő tulajdonsága következtében nem csoda –, hanem a mi nemzeti emlékezetünkből is hiányzik. Úgy hiszem, nem lesz érdektelen, ha szorongattatásunk és hányattatásunk nyomorúságának mélyén az ezer esztendős évforduló tetszetős mérföldkövénél megkísérlem feltölteni a magyar lelkekben a történelmünk 954. esztendeje helyén tátongó űrt.

I.

            A Vérbulcsú nagy európai hadjáratáról adandó beszámoló nemcsak teljes nem lenne, de nem lenne érthető sem, ha ugyan nagy vonalakban, de mégis meg nem kísérelném felvázolni az esemény bel- és külpolitikai hátterét.

            Az idő 954, a X. évszázad közepe. A nemzedék a honfoglaló nagyapák unokáinak nemzedéke, amely most a 18-30 éveseket jelenti. A honfoglalók nemzedékéből már alig él valaki, legfeljebb néhány hetvenen felüli öregapó birkózik még itt-ott rokkant és köszvényes derékkal a tűnő idővel. Árpád, a legendás honszerző már 907 óta halott, de az apák búcsúzó nemzedékéből még vannak, akik személyesen ismerték. Emléke iránt a kegyelet nagy és teljes. Neve ott zeng az igricek dalaiban, mindabból azonban, ami a személyéhez kapcsolódott, ma már csak ez a kegyelet van meg. Árpád közjogi alkotását már elkoptatta az ötven esztendő. Magyar nemzet, magyar állam még nincs. Vagy ha úgy jobban tetszik, már megint nincs. Az Etelközben létrehozott törzsi szövetség, annak ellenére, hogy ünnepélyesen, hálásan és meghatottan újra megerősítették Pusztaszeren, az unokák idejére már megint szétesett.

            E szétesési folyamatnak alapvető oka az egyéni jellem örökölt ugor hajlamán kívül az, hogy a Kárpát-medencébe költözött magyarságot nem korlátozta senki és semmi, legkevésbé a tér. A területet ősi ugor szokás szerint osztották fel, s a letelepedés törzsenként történt. Az egyes törzseknek kiosztott területeket 10-15 kilométer szélességű gyepűk, közös megegyezéssel lakatlanul hagyott földsávok, mocsár- és dombvonulatok, folyómellékek, vagy szűzen hagyott erdősávok különítik el egymástól. Ezeken belül ugyanígy, csak keskenyebb gyepükkel vannak elválasztva az egyes nemzetségek – ahogy akkoriban mondták: „hadak” – szállásföldjei is. És a régi geszták és krónikák szerint ilyen had volt vagy száznyolc. A településnek e formája ősi ugorforma. A gyepű védőöv, a ménesek, csordák és nyájak számára biztosította az összekeveredés elkerülését s a más törzsbeliek törvénytelen állatbeszerzését, a határvillongások, legelőviták megakadályozását. Gyakorlati alapja tehát ugyancsak van az ősi szokásnak. Van azonban egy súlyos hátránya is: kihangsúlyozza a törzsi különállást, és ezzel megakadályozza a nemzeti összetartozás élményének kialakulását. Így minden törzs egy kis nemzet, minden törzsi terület egy kis ország, és a magyar nemzet igazában nem egyéb az egy nyelvet beszélő törzsi egységek egymás mellett elhelyezkedő mozaikjánál. Ugyanúgy, ahogyan ez az onugorság eddigi ezerötszáz éves története folyamán mindenkor volt, ami a nagy onugor nép szétporladását és legnagyobb részének megsemmisülését okozta. Az e fajta elkülönülés, e gyepűrendszer hozta meg most is a maga káros gyümölcsét, különösen mióta a minden törzs által tisztelt Árpád fejedelem meghalt.

            A magyarok országa különös ország, különösen a kor Európájának szemüvegén keresztül nézve. A magyarság által birtokba vett föld nem személyes tulajdona az uralkodónak, mint az összes többi európai területegységek, hanem köztulajdona a népnek, amelyet közös erőfeszítéssel szerezett meg. A terület nem egységes feudális szerkezet, mint Európa Nagy Károly óta, kizárólag felosztott egységek mozaikja. Sőt, még az egyes felosztott egységek sem magántulajdona senkinek, hanem családi használatra bocsátott köztulajdon. A magánjogi formában és értelemben birtokolt Európával szemben a Kárpát-medence közjogi minőség, s mint ilyen, furcsa és idegen sziget a feudális európai világban. A szabad magyar létének körülményeiben és társadalmi vonatkozásban nem alárendeltje senkinek. Életét a törzsön belül csak közös akarattal létrehozott szabályok irányítják. Csak a hadak egyes rokonsági köreinek, a nagycsaládoknak vérségi feje korlátlan úr a családtagokkal szemben.

            E társadalmi felépítés, amely a maga szabadságával és demokráciájával sokkal korszerűbb, mint a korabeli Európa feudalizmusa. Kitűnő is volna, ha felépítése nem állna meg az egyes törzsek határainál, hanem betetőzné azt egy, az összes törzseket hasonló formában összezáró csúcsszervezet, amit az etelközi és pusztaszeri vérszerződés akart volna megvalósítani. Ez azonban nem történt meg. A magyar törzsek Árpád halála után is megválasztják ugyan a közös főt „Árpád utódai közül”, e méltóság azonban a kegyeletes címnél alig több.

            Az egész magyarságnak összetett erejét és akaratát követelő közvetlen önvédelmi gondjai vagy politikai szándékai nincsenek. Hiszen a megszerzett terület bőségesen elég, s a magyar fegyverek tekintélye egyelőre olyan nagy, hogy a magyarokat egyenesen visszatért hunoknak gondolják. Nemhogy a szomszédos kisebb népek nem merik háborgatni, hanem a két belső zavarokkal küzdő nagyhatalom, Bizánc és a hanyatló frank-római császárság sem. A törzsek közt felmerülő gondok helyi jellegűek, és nem késztetnek nemzeti méretű politikai lépésre. A törzsön belüli ügyek elintézése pedig a törzs vezérére meg a hadak nagyjainak tanácsára tartozik. Az ősi joggyakorlat egyébként is elismeri az önbíráskodást szabad emberek között, a szolgák társadalma meg amúgy is jogtalan. Mindezeken felül a honfoglalás utáni nemzedék korhangulatát a befejezettség, nem pedig valaminő indulás késztetése jellemzi. Ily körülmények között a fejedelemnek nemcsak hatalma és teendője nincs, hanem – amennyiben nincsenek közös nemzeti gondok, és nincsenek közös nemzeti méretű vállalkozások, mint ahogy nincsenek – értelme sincs. Illetőleg értelme volna, sőt nagyon is volna. És ez a törzsi függetlenség, a törzsi különállás tényének megnyirbálása volna egy fokozottabb nemzeti egység érdekében, melyre külpolitikai szempontból, rövidesen igen nagy szükség lenne. Ez azonban, legalábbis egyelőre, lehetetlen, noha a macedón uralkodóházzal éppen ebben az időben újjászülető bizánci hatalom, meg a Nagy Ottóval újjászülető német-római császárság két fenyegető malomköve egyre dörömbölőbb türelmetlenséggel követelné. Ehhez a fejlődéshez azonban újabb négy évtizedre, majd egy Szent Istvánra lesz szükség.

            A magyarság lényegében egy laza köztársaság, amelynek összetevői azonban nem személyek, hanem testületek. S e testületeknek korlátlan függetlensége van, kizárólag egymás jogait kötelesek tiszteletben tartani. Ami tehát összetartja őket, az csupán egy kölcsönös meg nem támadási szerződés. Még csak véd- és dacszövetség sincs köztük. Még törzsi szövetségre sem lehet e képletet alkalmazni, hiszen a törzsek keze még a Kárpát-medencén kívüli vonatkozásokban is csaknem teljesen szabad. S e szabadság önálló törzsi külpolitikai vállalkozásokban nyilvánul meg. A „fejedelmi” méltóság így üres, teljesen üres cím. A fejedelem semmivel se több, mint saját törzsének feje. Sőt, mivel e törzs az ország közepén helyezkedik el, éppen a fejedelemnek a legkevesebb a külfölddel való érintkezése. Hogy Árpád utódai, egészen Gézáig mennyire jelentéktelenek a magyarság életében, élénken mutatja az, hogy akkor, amikor számtalan másodrangú nevet, másodrangú katonai eseményt ismerünk e korból, a fejedelmek neveit Gézáig alig ismerjük. Sőt, igazában még azt sem tudjuk, hogy valójában hány fejedelem volt Árpád és Géza között. Hosszú ideig csak Zsoltról és Taksonyról tudtunk, s csak néhány évtizede bukkant rá történettudományunk bizánci forrásban egy Fajsz nevű fejedelem nevére. De nincs kizárva, hogy 907 és 947 között Zsolton és Fajszon kívül volt még más is. Mindenesetre tény, hogy e korban Bizánc és a magyarok között a diplomáciai levelezést bizánci részről nem a fejedelemhez intézték, hanem a magyarok „hadnagyaihoz”.

            A színtelenség és törzsi színvonalra süllyedt fejedelem mellé, sőt fölé, két másik tényező nő fel az Árpádot követő évtizedek belső magyar világában. Az egyik ezek közül a törzsszövetség feje az erdélyi világban, a „gyula”, aki az ősi törzsszövetségi szervezetben az igazságszolgáltatási felségjog tulajdonosa volt, s akinek keleti határszéli helyzeténél fogva Bizánc felé van külpolitikai jelentősége. A másik meg a nyugati határon elhelyezkedő horkák törzsének a feje, a törzsszövetség főhorkája, akinek határszéli helyzetét és jelentőségét személyes zsenialitása is növeli ebben az időben. E főhorka az évszázad második harmadában Kál vezér fia, a honfoglaló Tas vezér unokája, Bulcsú, amely név a régi magyar szóhasználat szerint „bölcs”-et jelent.

            Bulcsú alakja messze felmagasodik a kor magyar égboltján. Téved az, aki benne csupán a magyar törzsi vezérek egyikét látja. Bulcsú a maga korában európai méretezésű személyiség. Neve a X. század derekán valahogyan úgy cseng a kor Európájában, mint Churchillé vagy Eisenhoweré. Magyar vezéri rangján és a magyar törzsszövetség főhorkájának közjogi méltóságán kívül a nemzetközi életben két nemzetközi cím illeti meg. Bulcsú horka viselője a kor két legnagyobb nemzetközi címének, olyan címeknek, amilyeneket e korban csak uralkodók viseltek. Ő a „bizánci császár vendégbarátja” és „római patricius”. Mind a két cím nemzetközi kitüntetés, amit a császárok osztogatnak. Valami olyasmi, mint egy évszázaddal ezelőtt az aranygyapjú vagy térdszalagrend legfelső fokozata volt. Csak aki tisztában van a kor bizánci udvar szertartásaival és azok jelentőségével, tudja megérteni, hogy mit jelentett külföldi személynek az isteni szertartásokkal körülvett bizánci császár vendégbarátjának lenni. A római patricius cím adományozása a Kr.u. VI. századtól kezdett divatba jönni, s a ravennai, a bizánci és a római pápai udvar adta kitüntetésül külföldi királyi személyeknek. E címet kapta és viselte büszkén élete végéig Alarich gót király, e címet kapta meg előbb, mielőtt császár lett, Theodorich, viselője lett a frank királyság megalapítója Choldwig, és császársága előtt viselője volt Nagy Károly is. Nos, Tas vezér unokája, Bulcsú, aki mellesleg 948-ban Bodonyban (ma Viddin) megkeresztelkedett, egyéb magyar és nemzetközi címei között e címeket is viselte. Ha a névjegy akkoriban divatban lett volna, Bulcsú horka névjegyén meglehetősen hosszú lett volna a szöveg. Az olvasó mindenesetre felmérheti a tényt, hogy nem a fejedelem volt a római patricius, hanem Bulcsú, a horka. De érzékelheti azt is, hogy nem István király köti az első külföldi „politikai” házasságot, mikor feleségül veszi Gizellát, hanem Bulcsú horka nénje az első ezen a téren a magyar külpolitikában, amikor férjhez megy Bajorország „uralkodó hercegéhez”, Arnulfhoz, aki így Gizellának, István király hitvesének dédanyja volt. (Arnulf lánya Kál vezér unokája. Judith anyahercegnő Nagy Ottó császár sógornője lesz, és ő kezdeményezi majd Németországból a quedlinburgi követjárást és a térítés megindítását Géza fejedelem korában, a hetvenes évek elején.)

            Nem tudom, mennyire sikerült érzékeltetnem a felsorolt néhány adattal, hogy ki volt társadalmi és politikai értelemben Bulcsú, magyar és nemzetközi értelemben egyaránt. A képet még ki kell egészítenem azzal, hogy mindezeken felül Bulcsú horka volt a X. század Európájának legnagyobb hadvezére. Mellette az induló 954-955-i háborúban az északnyugati határvédő törzs vezére, Zorád fia, Huba vezér unokája, Lehel tölti be a „vezérkari főnök” szerepét.

II.

            A meginduló háború megértéséhez a kor külpolitikai helyzetképét is meg kell rajzolnom néhány vonással, annak magyar vonatkozásaival együtt.

            A külpolitikai körképet a csehekkel kell kezdenem, akik ebben a korban, a század közepén, immár körülbelül száz éve élnek jelenlegi lakóhelyükön, ahová néhány évtizeddel a morvák után, az avar birodalom összeomlását követő zavaros idők folyamán érkeztek. Nem valami fergeteges lovasrohammal, hanem apró és szakadozott, félénk és óvatos szórványban, gyalog s a morva rokonság kereteiben helyezkedtek el.

            A morvák viszont az akkoriban már hanyatlani kezdő frank-római birodalom hűbéresei voltak, akik az előző század végén kísérelték meg a birodalmi keretek szétlökését, amint tudjuk, sikertelenül. Az akkoriban érkező magyarok kardcsapásai alatt nemcsak a terv vérzett el 893-ban, hanem annak képviselője Szvatopluk is, sőt 906-ban a morva-gondolat második vezéralakja, II. Szvatopluk is. A morva főség alól így kiszabadult csehek körein belül, a század első évtizedei során véres harcok folytak a vezető családok között, az Arnulf frank-római császár halálával beállt német belső zavarok kedvező légkörében. E harcokból a Przemysl-család került ki győztesen. Mikor aztán Nagy Ottó rendteremtése megindult, a néhány évtizeden át uratlan csehekre is sor került, akiket Ottó 950-ben végkép levert, s a mainzi érsek joghatósága alá helyezve éppen e korban kezdi meg keresztény hitre térítésüket. A morva részek viszont már 906 óta magyar fennhatóság alatt állnak és maradnak még tovább is, egészen Szent Istvánig, 1002-ig.

            A mai Lengyelország területén körülbelül ugyanez a helyzet. A lengyel törzsek vezető családjainak belső marakodása a Piaszt-családot dobja felszínre, akiknek uralma majd úgy egy évtizeddel később fog megkezdődni I. Micziszlávval, Krakkó hercegével, ugyancsak a német-római császárság hűbéresi kereteiben.

            Északkeletre Kijev kezd erősödni Rurik normann vezér unokájának, Wladimirnak uralkodása alatt, és megkezdi terjeszkedését a mai Dél-Oroszország irányába. A mai Románia területén a besenyők élnek, kiket hátulról egy újabb keletről jövő rokonnép szorongat, a kunok.

            A bolgárok, akiket a magyarok szorítottak át hatvan évvel azelőtt az Al-Duna déli oldalára, vitéz és tehetséges fejedelmüknek, Árpád fiatal kortársának, Simeonnak halála után annak gyengekezű és tehetségtelen utóda alatt hanyatlani kezdenek. Ez annál nagyobb hiba, mert a Balkán egykor oly erős, de közben nagyon elgyengült ura, Bizánc, az új macedón vezetés alatt hirtelen megint erősödni kezd. A bolgárok országát előbb befolyása alá vonja, majd a század közepe felé bekebelezi. A balkán belsejében szakadozottan, szegénységben és szervezetlenül szerbek szórványai élnek, akikből egy maroknyit, a Rása-vidékieket és Boszna-völgyieket éppen ebben az időben szervez össze néhány évre az egyik kenéz, Császláv. Az egyetlen határozott, politikai körvonalakkal rendelkező balkáni egység a horvátok bizánci keretben alakult királysága, amelyre azonban ebben az időben Bulcsú fenyegető árnyéka nehezedik.

            Felső-Itáliában a lombárd királyság éli utolsó évtizedeit egy négyszáz éves múlt után. Az Adriai-tenger északi vidékén a Nagy Károly által délkeleti határbástyául létesített Friault Nagy Ottó nemrégiben szervezte újjá. Aztán ott az Ostmark, amelyet szintén Nagy Károly szervezett meg 806-ban az avar birodalom megdöntése után. E vidék az utolsó magyar honfoglalás után tíz éven át a magyar csapatok felvonulási területe volt, s a bajorok által kezdeményezett ennsburgi csatában – 907. június 5-én –, száz évi fennállása után végleg megszűnt és egy emberöltőre a magyarok fennhatósága alá került. Az új német-magyar határ a felső Enns folyó, az Ober-Enns, vagy ahogyan népmeséink emlegetik, az Óperencia, amelyen túl már az idegenek furcsa világa kezdődik.

            A Kárpát-medencét körülvevő gyűrű mögött két belsőleg gyenge nagyhatalom helyezkedik el, pontosabban szólva két nagyhatalom halad néhány évtizedes belső gyengeség után a megerősödés útján rohamosan előre. Az egyik az újraéledő Bizánc, a másik az utolsó frank császárnak, Gyermek Lajosnak halála után beálló belső bomlásból, előbb a szász Madarász Henrik, majd 936-tól kezdve ennek fia, Nagy Ottó vezetése alatt kilábaló, és „német-római császárság” néven újraéledő Németország.

            A magyarok kalandozásait és könnyű sikereit a század első évtizedeiben Árpád szövetségesének, Arnulf frank-római császárnak 900-ban bekövetkezett halála után a német tartományurak fegyelmezetlensége és az általuk előidézett rendbomlás tette lehetővé. Ebbe a szétesettségbe rontanak bele évről-évre, Arnulf császár halála óta a magyarok, és ebben ziláltságban kerül magyar kézre Ostmark egy fél évszázadra (amelyet a magyarok nem népesítenek be, hanem csak gyepűnek tartanak némi állandó őrséggel, és gyakori razziákkal ellenőrizve.). A magyar hadivállalkozások egy emberöltőn át, 933-ig egytől-egyig győzelmesek és sikeresek, illetőleg csak egészen jelentéktelen esetekben sikertelenek. Ilyen eset 904-ben történik, mikor ebédre hívás örve alatt a bajorok átcsalogatják Kusaly vezért és kíséretét, s az étkezőasztal mellett rohanják meg és mészárolják le, valamint 913-ban, mikor egy Burgundiából hazatérő fáradt sereget támad meg és semmisít meg Arnulf, a fiatal bajor herceg, aki az ennsburgi csatában, 907-ben elesett apját, Luitpold herceget bosszulja meg ezzel.

*               *               *

            Ama külpolitikai átalakulás, amely majd a 954-55-i háborúhoz vezet, tulajdonképpen itt, ezen Inn-völgyi csatával veszi kezdetét.

            A Gyermek Lajost követő Konrád német király uralmával elégedetlen, önállóságra törő és önmagát „Isten kegyelméből Bajorország és szomszédos tartományok hercegének” nyilvánító Arnulf az Inn-völgyi győzelem után egy évvel menekülni kénytelen országából, és hadi ellenfeleinél, a magyaroknál talál menedéket.

            Arnulf több mint két évet tölt Magyarországon menekültként, ahol Kál vezérnek, Bulcsú apjának vendége, s ahol meg is nősül. Magyar fegyveres segítséggel és magyar feleséggel kerül 917-ben újra hatalomra, miután előbb már 915-ben és 916-ban is vezetnek a magyarok az ő érdekében hadjáratokat német földre, amikor Thüringiát, Svábföldet és Frankföldet dúlják végig. (Ekkor égetik fel a híres fuldai kolostort). A 917. évi kísérlet összpontosított támadás Konrád ellen, mert az ugyancsak száműzetésből visszatérő Burkhardt sváb herceg Svábföldön, Arnulf Bajorországban, a magyarok meg Elszászban és Lotharingiában támadnak Konrád ellen, aki a bajor főerősség, Regensburg elleni támadásban megsebesül, majd nemsokára meghal. Utódául halálos ágyán az egyik szintén lázadó főúrnak, Ottó szász hercegnek a fiát, Henriket jelöli ki. Henriket azonban mind Arnulf, mind Burkhardt gyanakvással fogadja és nem ismerik el királynak. Meg sem jelennek a koronázásán. Ellenben mind a ketten a magyarokkal kötnek szövetséget 919-ben Bulcsú apjával, Kál horkával. Bulcsú úgy 8-10 évvel fiatalabb Arnulfnál.

            A gyanakvás a hercegek szempontjából indokolt is, mert Madarász Henrik erélyes kézzel fog hozzá a német belső rend és fegyelem helyreállításához, az egységeknek a német honvédelemhez való kiképzéséhez.

            Az egyre erélyesebb és egyre érezhetőbb központi hatalom nyomása ellen Arnulf újra a magyarokkal lép szövetségre 929-ben. Most már valószínű Kál utódával, a horkák törzsének fiatal vezérével, Bulcsú főhorkával, aki a honfoglaló Tas vezér unokája. Évi adó ellenében mentesíti országát a magyaroknak nemcsak támadásaitól, hanem még az átvonulás terheitől és elkerülhetetlen, kellemetlen velejáróitól is. A magyarok 926 óta Hugó felső-itáliai királlyal is szövetségben vannak, Madarász Henrik pedig adófizetés ellenében 9 évre békét vásárol tőlük. Így a 927-től 936-ig terjedő időszak két kisebb kivételt leszámítva békében telik el a magyarok számára. E kilenc esztendő mellesleg a magyar hatalom tetőpontját jelenti a X. században.

            E tetőpontnak csak félig oka a magyar katonai fölény. A magyarázat másik fele Bizáncban van, ahol az új uralkodóház ebben az időben van elfoglalva uralmának belső megszilárdításával, s ugyanez a helyzet Felső-Itáliában is, ahol hosszú és véres trónviszályok után szintén új uralkodóház van berendezkedőben. Ez utóbbi trónviszályban és annak megoldásában a magyarok döntő szerepet játszanak. A felső-itáliai bonyodalom lényege az, hogy II. Berengár ellen – aki maga számára akarja biztosítani az utolsó frank-római császár, Gyermek Lajos halála után betöltetlenül maradt császári méltóságot – fellázad a hűbéres Burgundia királya, II. Rudolf, és 921 tavaszán Felső-Itáliára tör. Berengár a vele szövetségben lévő magyarok segítségét kéri, akik két hadosztálynyi erővel, Bogát és Dursát vezérek parancsnoksága alatt, Bresica mellett megsemmisítik Rudolf seregét és betörnek Burgundia területeire is. A következő évben azonban Rudolf újra megtámadja Berengárt és Piacenza mellett 923 nyarán döntő csapást mér rá, aminek eredményeképpen ő válik Felső-Itália urává. Berengár újra a magyarok segítségét kéri, akik 924 tavaszán Felső-Itáliára törnek (márciusban felégetik Páviát mind a 44 templomával), és Rudolfot megint megverik. Majd mikor áprilisban Rudolf orvul meggyilkoltatja Berengárt, Zorád (a későbbi Lehel vezér apja) vezérlete végigpusztítja Burgundiát. Berengár halála után azonban mégis Rudolf lesz Felső-Itália ura, de nem sokáig. Most Hugó, a provencei őrgróf támad ellene. Rudolf apósával – a már említett Henrik-ellenes Burkhardt sváb herceggel – szövetkezik, Hugó viszont a magyarok segítségét kéri. A magyarok 926-ban egy időben két arcvonalon támadnak, Felső-Itáliában és Svábföldön, győzelmesen mindkét hadszíntéren. Végigzsákmányolják Elszászt és Lotharingiát, Verdun és az Ardenek vidékét is, Itáliában pedig átkelve az Appenineken megsarcolják Toscanát, sőt Rómát fenyegetik. Itália királya Hugó lesz. Uralma megszilárdításához azonban teljes mértékben a magyarokra van szorulva.

            Németországban a belső bénaság biztosítja a magyarok fölényét. Madarász Henrik két tűz között van: az egyik oldalról saját rakoncátlan hűbéres hercegei – akik között a legveszélyesebb éppen Arnulf, a bajor herceg, Bulcsú sógora –, a másikról pedig a magyarok fegyverei néznek farkasszemet vele. A magyaroktól fenyegetve kénytelen hűbéreseit hosszú pórázra engedni, viszont éppen miattuk nem képes teljes német erővel fellépni a magyarok ellen. Így mikor 924-ben ő is súlyos vereséget szenved a magyaroktól, kilenc évre adófizetés ellenében békét vásárol, hogy ezen időt várak építésén kívül hűbéresei megrendszabályozására fordíthassa. A fokozódó eréllyel fellépő király ellenében hozza létre Arnulf a magyarokkal a már említett szövetséget 929-ben.

            A magyar hadifölény tehát abban rejlik, hogy Itáliában épp úgy mint Németországban, de nem kis mértékben Bizáncban is, a hatalmi helyzet kulcsát a magyarok jelentik egy évtizeden át. Vaknak kell lenni annak a szemlélőnek, aki a kor külpolitikai helyzetének ismeretében nem képes meglátni, hogy a magyar hadi vállalkozásoknak nem az össze-vissza zsákmányolás volt a célja, hanem egy rendkívüli külpolitikai érzékkel, három szomszédos birodalomban, egy kb. másfélmillió négyzetkilométeres térségben folyatott nemzetvédelem.

            A magyar hadifölény nyugalmi állapota, mint már említettem, 936-ig tart. Ezt csak az elbizakodottan, rosszul szervezett és kis katonai erővel végrehajtott 933-as, büntetésnek szánt hadjárat szakítja meg, amely a merseburgi vereséghez vezet. E hadműveletre mindössze egy hadosztályt vetnek be s a vereség – bármennyire is emlegetik a német tankönyvek – már csak ezért is csekély jelentőségű. Egy hatása azonban kétségtelenül van. Negyven év óta ez az első magyar vereség nyílt ütközetben (az Inn-völgyi csata egy fáradt, hazavonuló sereg tőrbecsalása volt), és az addigi verhetetlennek hitt magyarok tekintélyének nagyon árt, dacára annak, hogy három és fél évvel később, 937-ben Bulcsú nagyszabású és nagyszerűen vezetett első európai hadjáratában a csorbát majd fényesen kiköszörüli.

            A nagy fordulat azonban mégis bekövetkezett. 936-ban a német belső fegyelem úttörője, Madarász Henrik meghal, s utána a még nálánál is tehetségesebb és erélyesebb fia, Ottó, a német történelemben Nagy Ottónak nevezett utód következik, aki a széthullott frank-római birodalom helyett egy új német központú császárságnak veti meg az alapjait. S ezzel nyílik meg a 954-55. évi magyar hadjárat politikai háttere.

III.

            Ottó uralomra lépése után azonnal erélyes intézkedéseket hoz a belső fegyelem helyreállítása végett. A Madarász Henrik idején zavartalan függetlenséget és önállóságot élvező hűbéres hercegek azonban sorra ellene fordulnak. Az első Bajorország hercege, aki most Eberhardt, az imént említett Arnulf fia, anyai oldalról Bulcsú horka unokaöccse. Szászországban Ottó tulajdon testvérei vezetik a lázadást, Thankmar és Henrik, Lotharingiában sógora, Gipedig Ottó, aki apjának mindvégig hűséges híve volt. Hugó, Felső-Itália királya Burgundiára támaszt igényt. Boleszló vezetése alatt fellázad a cseh hercegség is. A magyarság, pontosabban a magyar külpolitikát jelentő Bulcsú, amint ezt minden jel és esemény mutatja, teljesen tisztában van azzal, hogy mekkora veszélyt jelent magyar szempontból az, ha Ottó egy erős német birodalmat szervez. A szövetség és barátság a bajor uralkodócsaláddal és Hugó felső-itáliai királlyal egyébként is megvan még a múltból. A magyarok, pontosabban a két nyugati törzs, Bulcsú és Lehel törzse tehát a lázadó hercegeket fegyveresen támogatja.

            E támogatás 18 éven keresztül az Ottó-féle egyesülési terv állandó és tudatos fegyveres hátráltatásából áll. A kilenc évi csendet és nyugalmat újra az állandó magyar hadivállalkozások váltják fel, melyek egészen Ottó végleges győzelméig, a császári hatalom, a birodalmi rend és fegyelem teljes megszilárdulásáig, 955-ig tartanak. Nagy Ottó művének legnagyobb és legveszélyesebb ellenfele a X. század derekán a magyarok nagy külpolitikusa és hadvezére, Bulcsú volt. A német újjászervezés keserves és nehéz ottói műve elejénél és végénél is Bulcsú horka áll. A küzdelmet Bulcsú a 937. évi nagy európai hadjáratával vezeti be, és a horka 954-55-i „második hun hadjárata” zárja le. S hogy Ottó művét nem sikerül elbuktatnia, az nem rajta és nem a magyar fegyvereken, hanem a vele szövetségben álló német főurak magatartásán múlott.

            Jelen tanulmánynak nem tárgya az első nagy hadjárat, ezért azzal ezúttal részletesen nem foglalkozom. Csak annyit említek meg, hogy a 937. évi hadjárattól kezdve 955-ig alig van olyan esztendő, amikor a magyarok támadást nem intéznének Ottó vagy a vele szövetséges, illetve hozzá hűséges német vagy olasz tartományok ellen.

            Ha a történész összesítő kimutatást állít össze magának e tizennyolc esztendő magyar hadivállalkozásairól, s ezt összeveti a német belpolitikai világban a császár és német tartományurak között folyó küzdelem hullámzásaival, meglepve kénytelen felfedezni ezeknek a látszólag értelmetlen és össze-vissza hadjáratoknak következetes és ésszerű tervszerűségét. Ha a császár egy új támogatót nyer valakiben, akár Németországban, akár Németországon kívül, az új támogató a következő évben holtbiztosan kap egy pusztító magyar támadást. Ha a lázadó hercegek valamelyike cserbenhagyja szövetségeseit és átáll a császár oldalára, vagy a császár legyőzi és elkergeti valamelyiket, és saját bizalmi emberét ülteti a tartomány élére, amely addig mentes volt a magyarok támadásaitól, a magyarok azonnal zaklatják, feldúlják, felégetik és pusztítják. A magyar hadivállalkozások 18 éven át pontosan és következetesen a német belpolitikai alakulás fordulataihoz igazodnak. Az egész 18 éves német bonyodalomban a tulajdon nemzetük és hazájuk érdekei ellen működő német főurak önző, lelkiismeretlen, következetlen és minden nagyobb elképzelést nélkülöző magatartása meglehetősen lesújtó. A véres és pusztító események 18 esztendős romhalmaza mögött csupán két értelmes koponya munkálkodik, a tehetséges és erélyes császáré, aki fáradhatatlanul, minden csapás után, újra és újrakezdve épít a németség érdekében, és a nem-kevésbé tehetséges horkáé, aki ugyanolyan fáradhatatlanul rombolja azt a magyarság érdekében. A tizennyolc éves folyamat egyetlen nagy párharc Ottó és Bulcsú között, s ebben az összes többi szereplők csak sakkfigurák. Sakkfigurák az önző, fegyelmezetlen, birodalmi méretekben gondolkodni képtelen német hercegek és grófok, sakkfigurák a Bulcsú háta mögött közömbösen, a német alakulással nem törődő, annak magyar fontosságát nem is látó, nemzeti méretekben gondolkodni szintén képtelen magyar vezérek és hadnagyok is.

            A szívós párharc során Ottó lassan, de fokozatosan tért nyer lázadó hercegeivel szemben, s ezáltal közvetve a magyarokkal szemben is. Ellenfelei közül elsőnek a bajor herceg, Eberhardt esik ki, aki Ottóval szemben csatát veszt és menekülni kénytelen. Ő is a magyaroknál keres menedéket, mint apja tette, és soha többé nem kerül vissza országa élére. Magyarországon hal meg 960 körül. Tartományát és méltóságát Brechtold karinthiai őrgrófnak, Eberhardt nagybátyjának adja a császár, noha jog szerint Eberhardt öccse (szintén Arnulf) következne, aki e mellőzést soha nem is felejti el Ottónak. Brechtold tizenegy éven át uralkodik Bajorországban, haláláig a császár hűségese, azonban a Bulcsúval való családi kapcsolatok eléggé erősek ahhoz, hogy a magyarokkal is jó viszonyban tudjon maradni. Az általános személycserék során, amely a lázadók egymás utáni leverését követi, Szászországot lázadó öccsei helyett Billung Hermann és Gero őrgrófokra bízza a császár, míg Lotharingiát a lázadó sógor, Giselbert helyett a frank herceg, Konrád, más néven Vörös Konrád kapta, aki feleségül vette a császár leányát, Luidgardot. (Az a Konrád ez, akit a monda szerint Lehel a kürtjével Augsburgban, 955-ben állítólag agyonütött. Hogy igaz-e a monda, nem tudjuk biztosan. Történelmi tény, hogy Konrád 955-ben elesett, nyílvessző fúrta át a torkát. R.G.) Frankonia a lázadó öreg Eberhardt halála után koronatartománnyá lett. Néhány év leforgása alatt így mindenütt Ottó válik a helyzet urává. Sőt, hatalmának további megszilárdítását jelenti, hogy öccse, Henrik, a volt lázadó is hűségre tér, miután feleségül veszi bajor Arnulf magyar anyától, Bulcsú nővérétől származó leányát, a már említett Juditot. A száműzetésben élő Eberhardt és a duzzogó, ifjabbik Arnulf testvére, Brechtold herceg halála után a Judittal kötött házasság alapján (az ifjabbik Arnulfot megint mellőzve) Henrik lesz a bajor herceg. Így Ottó szász uralkodócsaládja kerül Bajorország élére is.

            Miután pedig sváb herceggé az időközben felcseperedett fiát, Ludolfot nevezi ki, s ő maga másodszor nősülve a burgund király özvegyét veszi feleségül, így önmaga (Szászország, Frankónia és Burgundia), fia (Schwaben), öccse (Bajorország), és veje (Lotharingia) által családi ellenőrzés alá veszi csaknem az egész Németországot. 950-ben Boleszló herceget is újra hódolásra kényszeríti.

            Az erős német birodalom puszta létének fenyegető tényén túlmenően e fejlődés különleges körülményeinél fogva is veszélyes a magyarokra. 948-ban a közvetlen szomszédságot jelentő Bajorország a barátságos, sőt rokoni viszonyban lévő Arnulfék helyett a szász Henrik uralma alá került, aki szikrázó gyűlölettel viseltetik a magyarok iránt. E gyűlöletet még ifjú gyermekkorából hozza, amely a magyaroktól való szüntelen rettegésben telt el. A kilenc éven keresztül fogcsikorgatva fizetett adó annak idején nemcsak Szászország népét döntötte nyomorúságba, hanem apja udvarának hangulata is állandó háborgással, keserűséggel és gyűlölettel volt telített a magyarok iránt. E fiatalkori emlékek örök nyomot hagytak Madarász Henrik fiainak lelkében. S ezen emlékek nem csupán tétlen gyűlöletet jelentenek.

            Mikor bajorországi uralmának második évében, 949-ben a magyarok teljesen szétverik határvédő csapatait, Henrik megesküszik, hogy a magyarokat kiirtja Európából. Alapos előkészület után, 950-ben Magyarországra tör, a Rábáig előnyomulva számtalan magyar telepet pusztít, és nagyon sok zsákmánnyal és fogollyal tér haza. Az ötven esztendeje tartó nyomasztó kisebbségi érzés után ezen esemény valósággal felvillanyozza Nyugat-Európát, hiszen a rettegett magyarokat saját országukban támadták meg. Az egykorú források eltúlozzák az eseményt. A krónikások, akik ötven esztendő száz meg száz súlyos csatavesztéséről nagyon szűkszavúan számolnak be, most zengnek az örömtől, és már Pannónia visszavételéről álmodoznak.

            Történik azonban más nyugtalanító esemény is. Lothár, Burgundia királya halála után III. Berengár, az egykori Berengár „császár” fia Itália királyává nyilvánítja és magkoronáztatja magát. Mégpedig függetlenül apja jogán, nem pedig mint császári hűbéres. Ottó ezt mint római császár nem tűrheti s 951-ben nagy sereggel Berengárra támad, akit a magyarok hathatósan segítenek, de mégis győz. Berengár kénytelen őt az augsburgi zsinaton hűbérurának elismerni, és két felső-itáliai tartományt, a veroniai és aquileai őrgrófságokat (az egykori Friault) átengedni. Ottó, miután Friault újjászervezi, azt is Henrikre bízza, aki Bajorország után így délnyugatról is a magyarok fenyegető szomszédja lesz, és két irányból is készül a magyarok megtámadására. Mivel pedig a horkák törzse Magyarország délnyugati sarkában van elhelyezve, Bulcsút érinti elsősorban az új helyzet.

            Ebbe a fenyegető légkörbe robbannak bele a németországi újabb belső események. Ottó ellen megint nagy arányú lázadás tör ki, mégpedig saját családjában. Ottó fia és törvény szerinti örököse, a már említett Ludolf sváb herceg egyre nagyobb féltékenységgel és nyugtalansággal nézte nagybátyja, Henrik növekvő befolyását, nemcsak apja előtt, hanem a német közvéleményben is, mely a magyarok elleni harc kérlelhetetlen hősét látta benne. Elégedetlenségét még növelte apja új házassága is, s mikor e frigyből gyermek születet – az egyébként korán elhalt Henrik –, öröklési jogát látta veszélyeztetve, és egyre élesebben szembefordult apjával. Vele együtt fordult el Ottótól veje, Vörös Konrád is, aki régtől gyűlölte Henriket és sértette, hogy Bajorország után Friault is az kapta. Harmadiknak meg ott voltak a bajorok, főleg a mellőzött s a mellőzést egy percre se felejtő Arnulf, Bajorország palotagróffá lefokozott jog szerinti ura.

            A nyílt lázadás 953-ban tört ki, s megint a bajorok kezdték. Arnulf, az öccse Hermann, az említett Berchtold hercegnek, Henrik elődjének az özvegye, valamint Arnulf unokatestvére, Herolt salzburgi érsek vezetése alatt kitört a bajor szabadságharc az idegen szász Henrik ellen. Ottó maga ment rendet teremteni Bajorföldre, de annak ellenére, hogy Henriken kívül a hűtlenné vált Vörös Konrád helyébe, Lotharingiába kinevezett új herceg, Bruno kölni érsek seregei is támogatták, eredménytelenül kellett visszavonulnia saját családi tartományába, Szászországba.

            A három lázadó tartományúr, Konrád, Ludolf és Arnulf most szövetkeztek s a szövetség a magyarokat hívta segítségül, akiknél a száműzött Eberhardt, Arnulf bátyja készítette elő a szövetséghez a talajt. Bulcsú számára ezen alkalom az Ottóban és Henrikben megtestesült fenyegetés felszámolásának ragyogó lehetőségét jelentette. Így állt elő a helyzet, melynek eredményekét a magyarság a honfoglalás óta (immár 60 éve) nem indított ilyen nagy katonai vállalkozást, mint 954-ben.

IV.

            A hadjárattal kapcsolatban, amely egyszerre rémülettel és kétségbeeséssel töltötte be az egész akkor ismert világot, az egykorú külföldi följegyzések 100000 emberről beszélnek. Az adatban erős túlzás van, s bár a X. század derekának Magyarországa veszély esetén ki tudott állítani egy 100000 főből álló hadsereget – a magyar mozgósítható haderő az összlakosságnak mintegy 20-25 százalékát jelenthette – egy támadó háborúba, az országon kívül semmi esetre sem vethettek be mindent, még a tartalékot is. Történelemtudományunk ésszerű becsléssel 30-35000 emberre teszi a bevethető haderő nagyságát. A X. század viszonyaihoz képest ez a haderő is nagyon nagy. Hiszen harminc évvel azelőtt Itália csaknem teljes talpra állítható hadereje felvonult a magyarok ellen a híres brentai csatában, amelyben egy 5000 főnyi magyar sereg vett részt, s az itáliai haderő 15000 ember volt.

            A haderőben szerepelt horkák és Lehel törzsének két hadosztálya, a törzs biztosítására hátrahagyott egyharmad leszámítása után körülbelül 6-7000 ember. A többi törzsek által küldött alakulatok együttesen 10000 főt tehettek ki. A császár ellen ugyancsak fellázadt Boleszló cseh herceg részéről 4000 cseh, valamint a zsákmányért kísérőként szokás szerint hadba álló, ismeretlen létszámú és képességű bolgár és besenyő egységek. (Bolgár és besenyő katonai egységek évtizedek óta szokásos kísérői voltak a nyugati magyar hadivállalkozásoknak.) E haderő együttesen úgy 30-35000 főt tehetett ki, mikor mintegy 120000 lóval elindult. (A magyarok szokás szerint 4-6-8, sőt esetleg 10 lóval indultak fejenként. Részben azért, hogy a nyerges lovakat gyakran válthassák, részben hogy legyen mire csomagolni a zsákmányt. Málhájuk alig volt. Tartalékélelmük egy zsákocska húspor és egy zsákocska köles volt a nyeregre csatolva.)

            A sereg a szövetséges bajor és sváb tartományokon belül harc nélkül átvonulva, előbb végigdúlta a három frank tartományt a Rajna innenső oldalán, amelyek Ottó koronatartományai voltak. A frank erők megsemmisítése után átkeltek a Rajnán és Lotharingiában megsemmisítették Brunó lotharingiai haderejét, mely után visszatért Vörös Konrád és Wormsban ünnepélyesen és gazdag ajándékokkal fogadta őket. Néhány napi pihenés után Brunó másik tartományába, Köln és Maastricht vidékére vonultak, ahová mellesleg maga Vörös Konrád herceg kalauzolta őket. A tartomány katonai erejének megsemmisítése és a tartomány végigpusztítása után Brabantba, a mai Belgiumba törtek, majd Lobbesen áthaladva Cambrayt ostromolják meg. A várost el is foglalják, de a könnyű lovasság a fellegvárat nem tudja bevenni, sőt a várőrség egyik kirohanása alkalmával Bulcsú öccse is elesik. Bulcsú megtorlásul tüzes nyilakkal fel akarja égetni a várost, de a magisztrátus könyörgésére ettől a tervtő mégis eláll. Cambray alól délkeleti irányban, Észak-Franciaországon vonulnak át – Laon-Rheims-Chalons vonalán – és Ottó másik tartományára, Burgundiára törnek, amelyet szintén teljesen végigpusztítanak.

            Burgundiából a Riviérán át Itáliába vonulnak és délről, tehát hátulról támadják meg Henrik új tartományát, Friault. Elfoglalják Veronát és – körülbelül 500 évvel Attila ismert hadjárata után – Aquileát. Friaulban megsemmisítenek minden katonai célpontot, végigpusztítják az egész tartományt, s onnan vonulnak 954 szeptemberének második felében – 1000 esztendővel ezelőtt – haza.

            A hadjárat körülbelül hét hónapig tartott, s a sereg – a kisebb kitérőket nem is számítva – mintegy 5000 kilométert tett meg.

            A vállalkozás hadászati valamint egyéb jellegű részletes leírása és bírálata jelen tanulmánynak nem feladata. A hadjáratra csupán vezetési, mozgatási (menet) és ellátási szempontból akarom felhívni katonai szakembereink figyelmét. Hét hónap körülbelül 250 éjszakát, 500 étkezést, 500 etetést és itatást jelent 120000 ló számára. Öt nagy folyó átkelését hajtották végre (Enns, Rajna, Rhone, és kétszer a Po), a kisebbekről nem is beszélve. A kisebb-nagyobb ütközetek száma számtalan.

            Hannibál útja Spanyolországból Itáliába rövidebb volt, s a seregének létszáma kisebb, arról nem is beszélve, hogy a felvonulás és visszatérés között Itáliában áttelelt.

            Bulcsú hadjáratának hatása egyszerűen megrendítő volt. Az európai közvélemény kétségbe volt esve, a templomokban mindenfelé szentségimádásokban könyörögtek a szorongó litániákon: „De sagittis Hungarorum libera nos Domine!” – A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!

            Azonban a lázadó német hercegek vállalkozására a hadjárat hatása éppen az ellenkezője volt, mint amit vártak és reméltek tőle. A tartományok kifosztott és meggyötört lakosságának hangulata a hercegek ellen fordult, s ez lett Ottó császár szerencséje. A tulajdon népük felháborodása következtében veszélyes helyzetbe került hercegek kénytelenek visszatérni Ottóhoz. Ludolf herceg mezítláb és sírva járul apja elé, aki megbocsát neki, de a sváb hercegséget elveszi tőle. Vörös Konrád szintén siet visszatérni apósa hűségére, s némi büntetéssel megússza a vállalkozást. Csak Bajorföldön áll a harc a tél folyamán, de a köznép magatartása következtében a lázadók itt is rohamosan tért vesztenek. Végül már csak Regensburg áll és tartja magát, kétségbeesetten védekezve a következő 955. év márciusáig. Ottó és Henrik azonban véres megtorl