Mucsi Miklós: Napló
2009.01.31. 13:34
Január 5.
Bár Petőfiről sokan mondták, összeférhetetlen, izgága, vagy mint ahogy a rossz gyereket illetik, majdhogynem kezelhetetlen, mégis érdemes korabeli szemtanúk és kortársak visszaemlékezéseit forgatni. Ezt azért írom ide, mert ha a költő kimerítette volna e jelzőket, nyilvánvalóan nem vette volna szárnyai alá, nem irányította volna az irodalom elsőrangú művelői közé Arany Jánost. Kiben vetélytársat láthatott volna.
Vajon segítette volna Aranyt, ha összeférhetetlen és főleg – ezt is kimondták rá – önző? A Kisfaludy Társaság pályadíjára, mert ezt várták, s maga Petőfi is így gondolta, a János Vitéz volt várományos. A szabadságharcos lúdtollából kanyarított remekmű mégis „elbukott”. De miért is? Miután Petőfi elolvasta Aranytól az ízes népi nyelven, élethű bemutatással írt Toldit, azonnal tudta a választ: ha valamely mű, ez biztosan a népi elbeszélő költemény pályadíjára érdemes. S miután így alakult kettejük barátsága, érdemes azt a kérdést is megfogalmaznunk: Ha Petőfi nem rángatja ki kortársát, barátját a paraszti lét visszafogottságából, a nagy urakkal szembeni óvatosságából, olyanná lett volna Arany, mint amivé felküzdött? Mert bár az arra alkalmas szeműek beszéltek arról, hogy költőnek született, egy dologban mégsem egyeztek: amennyiben nem fogják kezeit, s mutatják a magas irodalomhoz vezető lépcsőket, nem ragadt volna-e le eredeti környezetében?
Költői kérdések ezek, mondhatnánk rá. Azonban az utókor: a követők és az irodalmat szeretők egyvalamiben összeegyezhetnek: Arany János nélkül szegényebb s szerényebb lenne a világirodalom arcképcsarnoka. S hogy így emlékezhetünk a verselőre, igen, ez Petőfit is dicsőíti.
Január 11.
Azt mondja a Duna Televízióban a pesti izraeli nagykövet, nagyon sajnálják a palesztin áldozatokat (eddig nyolcszáz, köztük több száz gyermek, nő, s még nem tudjuk, mennyien lesznek…), de ez szükséges lépés tőlük, (Ebbe aztán a tudakozódó televíziós bele is nyugodott.) Mihez, tessék mondani? – kérdezem én helyette is. Szükséges szánt szándékkal iskolákat, kórházakat hamuvá bombázni? Azt is mondhatta volna, a halál nem válogat. És az irányított halál? Az biza válogat, főképp, ha (gyerek)gyilkosok keze reszket a ravaszon, a gombon. Ki az a félnótás, aki befogadja, hogy iskolás gyerekek kínhalálba bombázása, kórházban fekvő betegek másvilágra öldöklése véletlen, s nem előre eltervezett aljas, gyáva gyilkosság?
S hát az arányok, mindig azok a fránya arányok…Az izraeli megszállók oldalán a legkorszerűbb (vagyis a legkegyetlenebb, legborzalmasabb arzenál), míg a másik kezeiben ezek „paródiája”(ha és amennyiben fegyverek esetében használhatjuk e szóvirágot). Féltucat halott itt, nyolcszáz amott; mindkét oldalon siratják bűntelein halottaikat, csak hát, azokat a fránya arányokat hét tenger választja el egymástól!
A nagykövet asszony „elfelejt” arról szólni, hogy a „szükséges” vérengzésük nem katonától katonáig ér. Mert ha így lenne, nem az ártatlanok tömegeinek vérét vennék, nem romlatlan gyermekek vértől tocsogó testét, leszakadt kezeit, lábait (a gázai valóságot) vizslatnánk könnybe fúlt szemekkel a cenzúrázatlan, a cinkos világmédia hazugságait napfényre hozó világhálós oldalakon. Nürnbergben már tartottak pert úgynevezett háborús bűnösöknek. A feddhetetlennek, vétlenek vérét nem kívánóknak, s ragyogó szövetséges főtiszteknek csekély jóindulattal sem nevezhetők valamilyen „csodatétel folyományaként” elkerülték a felelősségre vonást…Épp ezért idő van arra, most a palesztin népirtás okán is, hogy ezt az undorító kettős mércét zárójelbe tegyék végre!
Január 15.
Nem tudok nem arra gondolni, hogy a szófiai hazafiak lelkiismeretét, fellángoló igazságérzetét 2006. szeptember-októberének magyarországi tüntetéssorozatának következő, immár határainkon túli, európai láncszemeként méltassam. A helyi, vérkommunistákból liberális demokratákká „mimikrált”, bolgár mezbe bújt hazaárulók, tolvajok, vagyis a korrumpálódott politikai „elit”, úgy, mint Magyarhonban, a Balkán e szegletében is partvonalon kívülre taszajtotta a nemzet önbecsülését, nem beszélve annak vagyonáról.
Ez a fajta „elit”, a vörös csillagot, a zászlót s szellemiségét szavakban megtagadva, ám zsebeikben, fiókjaikban azt takarosan összehajtogatva, „szárazon tartva”, a liberális métellyel unióban, valami olyan küldetéstudattal felvértezve akar „jót” nemzeteken innen s túl, hogy megszállottan „hiszi”: az egész eddigi történelem, melyben népek felnövekedését és újjászületését követhettük, csupán zárójelbe tehető avítt, konzervatív balkanyar.
Dukál az idézőjel: dehogy hisznek ezek ilyet. Nagyon is élesen szánt elméjükbe, hogy hatalmukra nincs nagyobb veszedelem, mint a nemzetek eszmélése. Ettől félnek. Mert mi tudjuk, hogy ami nekik avítt, hagyományos, az egyben tömjénfüst is. A felforgatók és ezek helyi urai ismerjük jól, miben hisznek. Nemzetállamokban, önállóságban, erkölcsben, a mi képzeletünkben megjelenő valódi Rendben biztosan nem. Abban már inkább, amit látunk magunk körül. A túlparton tán megkongatták a vészharangot, ami a recsegő-ropogó deszkákon egyensúlyozó „világelitek” mérhetetlen uralmának lassú lemállását is hirdetheti. Ami biztos: az idő majd minderre választ nyújt, ami kevéssé az, hogy mindez milyen kölcsönhatásokat hív elő.
Mi tárja elénk élesebb fénnyel politikai kalandoraink megvetettségét, lesajnálását jobban, mint a legutóbbi ökölcsapás? A nyugati és a keleti politikum felmosórongyává züllött (te jó ég, mióta is van ez így!?) fehérgalléros embereink sokadik ringbeli kiütése Sólyom László mostani megalázása. Az ukrán elnök indok nélkül mondta le magyarországi találkozásukat, aminél nem tudom, van-e jéghidegebb zuhany? Magyarul mondva: köztársasági elnökünk a többi politikusunkkal együtt le van…
Hosszú-hosszú ideje már ezt hozza a nyugati szél, s keletről is jeges szélvihar ostromolja partjainkat. S ezek még mindig nem érzik úgy, hogy takarodniuk kéne az ország kitüntetett helyeiről. Már csak azért is, mert ha így megy tovább, mindjárt az Andamán-szigetek acélos hadserege követel bevonulót hazánkba…
Január 17.
Persze nem új az érzés, csak gyakorta átalakul. Sétálok az utcán, nézem sok honfitársam lógó orrát, lecsapott fejét. Ólmos, nehéz köd fekszik a városra. Ugyanolyan nyúlós, undorító, foglyul ejtő, friss lélegzethez nem engedő, mint parlamenti „elitünk” munkássága. Nézem a siető, kedvetlen s közömbös emberhadat, és önkéntelenül is eszembe jut: mit tett és tesz az országgal, a hazámmal, ez a büntetőperre érett csőcselék nap nap után.
Elkártyázzák a nép vagyonát, tesznek a következő nemzedékek életesélyeire, szórakoztatás gyanánt az egymás ellen gyakorolt műbalhéval tömik tele a baráti, cinkos médiát, amely, mintegy ráadásként, arcunkba fingó kreténeket, s nyafogó műnőket is képünkbe nyom. Ezt kell, kellene elviselnünk, de épp ésszel ez szinte lehetetlen már nyugtázni. Ezért írunk, ezért vagyunk az utcán, ha kell. Ezért végzik küldetésüket szinte megfeszülve, kik valódi magyar szót, erkölcsöt s kultúrát visznek gúnyhatárainkon túlra is. És azok is e miatt cselekszenek, akik itt a Csonkahazában űzik felvilágosító hadjárataikat a butító, sivár, értéktelen televíziók, a liberális „értékrend” rabjainak.
Ahogyan két hete leírtam, mindenkinek helye és munkája van ebben a nemes feladatban. Vannak, akik hosszú évek óta cselekvői, s vannak, kik ezek után válnak nemzetünk szent ügyének előremozdítójává. Kinek apróbb, kinek nagyobb megbízatás a jussa és lehetősége itt, a nemzet térfelén, de bárki megtalálja a magához megfelelőt! Tegyünk tehát erős hittel, acélosabb akarattal!
Az újság előfizethető:
negyedévre:1900 Ft
félévre: 3640 Ft
egy évre: 6760 Ft
Az összeget rózsaszín postautalványon kell befizetni az alábbi címre:
Magyar Jelen
6701 Szeged
Pf. 557.
e-mail: magyarjelen@yahoo.com
|