A sötét jövőkép ne az elkeseredést, hanem annak tudatát erősítse bennünk, hogy a vidék, a falvak népének elemi érdeke és hatalmas lehetősége a mai világban, hogy fenntartható közösségi létet teremtsen magának és azoknak, akik hajlandóak vállalni a fenntartható lét törvényeit. Ez annak ellenére így van, hogy ma a kistelepülési polgárok jó része sem él fenntarthatóan. Sokan a közeli városok üzemeibe ingáznak naponta, mind több és mind drágább üzemanyagot elfüstölve.  Munkabérüket – mely gyakran minimálbér vagy alig több – a munkahely melletti hipermarketben költik el. Ott vesznek még zöldséget, gyümölcsöt, hús- és tejterméket is. Háziállatot alig tartanak, az udvar, a kert nagyobbik részén pázsit vagy gaz terem. A drága villamos árammal nyírt füvet a pénzért szállított szemétbe dobják vagy elégetik. A „pénzkereső munka” után nincs erejük az önfenntartó portához, vagy divatjamúlt dolognak tartják.
Jön a tél, ami régen a fonók, a tollfosztások, kukoricamorzsolások révén a közösségápolás időszaka volt. Ma is szükség van közösségi beszélgetésekre, hogy tudatosuljanak a súlyos gondok és emberi okaik. De az  összefogás és a remény jelentősége is. Minden cselekvés a megismeréssel és a megértéssel, belátással kezdődik. Ezzel erőt gyűjtünk ahhoz, hogy megteremtsük a feltételeket, amelyek közt élnünk kell akkor, ha netán nem lesz villany, vezetékes víz és gázszolgáltatás. A beszélgetésekben felismerhetjük valós helyzetünket, életmódunk, gondolkodásunk jó és árnyoldalát. S rájöhetünk, hogy a lelke mélyén a legtöbb embertársunk jó: értékeket és hitet őriz.
Becsüljük meg munkahelyünket, de tudjuk, hogy magunk és szeretteink, utódaink iránti felelősségből más megoldásokat is keresni kell! Meg kell szólítani a településekről elszármazottakat, hogy ha még nem tették, ne kótyavetyéljék el a megüresedett szülői házat. Különösen ne antiszociális, tolvaj embereknek, családoknak, akik egész utcák, falvak életét teszik pokollá, mert egyelőre tehetik. A falunapok, búcsúk, szüreti események alkalmasak a helyiek és az elszármazottak közti kapcsolattartásra. Tudatosítani kell bennük, hogy nem nyűgöt örököltek, hanem Noé bárkáját, ahová a bajban visszatérhetnek.
Műveljük meg a kertet. Ne csak a zöldség kedvéért. Azért is, hogy a gyerek, az unoka megtanulja, miként alakítsuk ki az ágyásokat, mit mikor vetünk, mikor palántázunk, és a parányi sárgarépát miként különböztetjük meg a kelő gyomtól. Hogy a ketrecbe zárt nyuszit, az ólba, istállóba rekesztett állatot kötelességünk kiszolgálni. Előbb kell etetni, itatni, mint mi asztalhoz ülnénk. A kerti, gazdasági udvari fortélyok játszva tanulhatók, ha a teendőket nem nyűgként, hanem élményként éljük meg gyermekeinkkel. Még nem veszett el ez a tudás, hisz minden faluban, utcában vannak szépen gondozott kertek, baromfiudvar. Élnek ezermesterek, igazi mesteremberek.
Öntudat, helyzetfelismerés, határozott jövőkép, visszatérés a régi tudáshoz, és közösségszervezés! Ez a vidék, a fenntartható Magyarország útja. Akkor is, ha a fenntartható helyi közösségek felé forduló szemléletváltás össztársadalmilag késik. De a helyi közösségeknek és mértékadó egyéneiknek már indulniuk kell ezen az úton. Azért is, hogy előkészítsék a késlekedve eszmélők visszatalálását és túlélését. Egész közösségek egyidejű szemléletváltása mindenkor hiú ábránd volt csupán. A közösséget tagjainak 10-20 százaléka viszi előre.   E 10-20 százalék felelőssége, hogy a többit a közös túlélés feladataiba beavassa és bekapcsolódásra bírja. S a közösségnek mindenki része, mert Istennek mindenkivel szándéka van.  A közösségek nem a talentumok, hanem a közös sors és közös értékrend mentén szerveződnek.