Kísértetiesen hasonlít a mostani helyzet az akkorihoz: ennyi gyilkos támadás még soha nem érte bolygónkat, ennyi beteg, sérült, boldogtalan embert még soha nem hordott hátán a Föld. Számos természeti- és társadalmi folyamat arra utal, hogy tévedéseinkért nemsokára fizetnünk kell. A kérdés csak az: mit tud átmenteni az emberiség a túlsó partra?

A jelen kor embere egyre kiszolgáltatottabb, egyre függőbb a civilizáció által létrehozott ellátó rendszerektől. Minél bonyolultabb egy rendszer, annál inkább hajlamos az instabilitásra, a kaotikus viselkedésre, az összeomlásra. Házainkat régen a faluszéli erdőből hozott tüzelővel fűtöttük, ma több ezer kilométerről kapjuk a földgázt, a villanyt... Régen a konyhakertben megtermett minden, ma a világ szemetét esszük a külföldi áruházláncokból…

A folyamatosan bonyolódó, idegen érdekeket kiszolgáló pókháló lassan már emberi létünket is veszélyezteti. Régen az emberek teremtettek, és élvezték teremtésük gyümölcsét: a termést, ma mindenki csavar egy az egész emberiséget elpusztító gépezetben. A pók kiszolgálására csapdába esett, körbenyálazott áldozatok kellenek: a gépezet a hitelek és  számlák csapdájában vergődő emberek életerejét szívja.

Hogyan tovább?

            A pókhálóból önerőből nehéz kiszabadulni, mert a pók már belénk fröcskölte mérgét, eltunyultunk, elpuhultunk elődeinkhez képest mind testben, mind lélekben. Magunktól képtelenek lennénk változtatni szokásainkon, mindenki rabja az angolvécének és a falból folyó melegvíznek. Ezért segít minket a Teremtő a pókháló elpusztításával.

Az egyre szélsőségesebbé váló időjárás, az egyre több konfliktussal járó emberi kapcsolatok hatását nem tudja követni a pókháló. Az egyre nagyobb árvizek elmossák a gátakat, az egyre nagyobb forróságok felisszák a vízkészleteket, az egyre több helyen fellángoló háborúk megeszik a globalizációt. Valamit bízzunk a Jóistenre is!

De fel vagyunk készülve az Özönvízre? Melyikünk tudna ma villany, gáz, gyógyszerek nélkül élni? Hányan tudnánk egy kályhát megépíteni, szappant főzni, vagy egy tehenet megfejni? Hányan ismerik a gyógynövényeket, az ehető vadnövényeket? Hány embernek van ma valós, a természetben használható tudása? Ki tud ma bárkát építeni?

Az önellátó közösségekről

            Ha egy élő szervezetet szélsőséges támadás ér, megszűnik a központi vezérlés és az egyes szervek „önálló életre kelnek”. Önellátóvá, önvezéreltté válnak, amíg vissza nem áll az egész-ség. Az emberiség is csak akkor tudja túlélni a támadást, ha élő szervezet mintájára kisebb önellátó, önvezérelt közösségekbe szerveződik. Hogy térhetünk át a vészműködésre?

            Minden önellátás alapja a föld. El lehet merengeni marsbeli űrtelepeken, földalatti túlélő városokon és öko/bio/enviro falvakon, de ezek elméletek, soha senki sem próbálta ki tartósan őket.  Egyetlen olyan rendszert ismerünk, amely évezredek alatt sem élte fel környezetét, bizonyíthatóan gazdagította az élő tájat, és emberi életet biztosított tagjai számára: ez a hagyományos, önellátó paraszti kultúra.

            Az önellátó paraszti kultúrákat mindenütt ugyanaz a betegség sorvasztotta el, megjelent a rákos daganat a tájban: a nagyvárosi lét. A daganat minden életerőt elszívott a tájból (embert, táplálékot, nyersanyagot) és méreganyagaival (árutermelő gazdálkodás) a maradék egészséges tájat is tönkretette. A nagyvárosok kiszolgálására jött létre a pókháló.

Mi a megoldás?

            A betegség létrejöttét megismerve a gyógyítás viszonylag egyszerű:

• el kell sorvasztani a daganatokat (ki kell költözni a nagyvárosokból)

• nem kell több mérget beengedni (ki kell lépni az árutermelésből)

Mindkét feltétel teljesül, a hagyományos módon, földből élő, önellátó és önvezérelt vidéki falvaknál. Nyilván mindenkiben felmerül, hogy akkor miért menekülnek faluról az emberek?

            A falusi emberek többsége ma nem a földből él, hanem éhbérért városba ingázik, faluját csak alvóhelyként használja. Az egyre kevesebb földből élő vidéki ember az árutermelés rabja: búzáját 30 forintért veszik meg, majd visszavásárolja a 300 forintos kenyeret (kb. fél kiló búzát tartalmaz). A traktoráért 1.000.000 (azaz egymillió) kiló búzát (100 vagonnyi) ad. A kegyelemdöfést a pók szolgálatában álló, a népétől elszakadt hatalom adja meg, aki elveszi a falutól a postát, iskolát, közigazgatást, persze a „fejlődés” nevében.

            De „az élet él és élni akar”, ezért egyre több falu próbál önellátóvá válni. (Legutóbb a szabolcsi Rozsály keltett nagy feltűnést, ahol az emberek a városból visszacsurgatott „segélyek” helyett földjeik erejét használva, önellátással törtek ki a hálóból.) Csak rá kell erősíteni a magától beinduló önvédelmi folyamatokra: ez a bárka program.

Hogy építsünk bárkát?

            A bárka program célja, hogy minél több lehetőséget adjunk egy családnak vagy nagyobb közösségnek az önellátásra. Ha valaki csak annyit megtesz, hogy kályhát épít és kutat ásat, már sokat tett a kiszolgáltatottsága ellen. Ha egy közösségben valaki megtanul hagyományos módon gyógyítani (gyógynövények, csontkovácsolás, kenés…), már csak súlyosabb esetekben kell külső segítség. Ha egy közösség képes arra, hogy egymást segítse, a bankoktól a „szociális hálóig” minden bilincs lehull róla. És határ a csillagos ég!

            A hagyományos paraszti kultúrában minden ember elsősorban paraszt volt: értett a növényekhez, állatokhoz, házépítéshez, de ezen felül mindenki valami többletet adott a közösségnek: bíráskodott, kovácsolt, gyógyított, vagy a lelkeket terelgette. Mindenki a helyén volt, mindenki a dolgát végezte, mindenki része volt az egésznek, ezért egészséges volt.

Nem kell újra feltaláljuk a melegvizet, a hagyományok felelevenítése mindenben segítséget nyújt. A népi gyógyítástól az évköri ünnepekig, a piacok szervezésétől a közbirtokosság (erdőbirtokosság, legelőtársulat stb.) működtetéséig minden tudás megtalálható néprajzi gyűjteményekben, vagy a köztünk élő öregek emlékezetében. Eljött az idő, hogy a girhes gebénk parazsat kapjon: a világ táltos lovakra vár!

Mik az akadályok?

A legfőbb akadály a pók mérge: saját lustaságunk és a belénk csepegtetett kishitűség (kicsik vagyunk, nem engedik, turáni átok stb.) de a természet – szerencsére - hamarosan nyakon csap bennünket. A második akadály a belénk nevelt mítoszok, a technikai fejlődésbe vetett hit, a munkahely szükségessége, a nyugdíj, a „tanulj hogy érvényesülhess” hibás mintái. Az akadályok harmadik csoportja külső: az ISO, a HAACP, az APEH, az EU állítólagos előírásai, melyek ma lehetetlenné teszik egy falu normális működését, de még az egészséges táplálkozást is. Ők a pókháló alkotóelemei, legegyszerűbb megoldás nem beléjük gabalyodni.

Ha az ember céget, egyesületet hoz létre, pályázik, láthatóvá válik: máris a pók győzött. Egy pókhálón kétféle stratégiával lehet átjutni: vagy elég nagy az alany, és átszakítja (ez a multik módszere), vagy elég kicsi ahhoz, hogy átcsússzon a hálón. Ezt a hálót nem önellátó gazdaságokra tervezték, ha nincs elszívható pénz a rendszerben, nem tudnak mit kezdeni a közösségekkel. Ezért akadályozza mindenhol a hatalom a helyi pénzek bevezetését.

Mik a legfontosabb feladatok?

A legfontosabb a bárkát építők összegyűjtése, és közösséggé kovácsolása. Erre a természet az esőcseppeket mutatja mintául. Az esőcseppek a tengerből emelkednek fel, és útjuk végén oda térnek vissza. A földre hulló esőcseppnek önmagában nincs esélye arra, hogy a sok ezer kilométeres utat megtegye, ezért összefog a többiekkel. Az esőcseppek erekké, patakokká duzzadnak, a patakok folyóvá terebélyesednek, így együtt végül elérik a tengert.

Ehhez olyan közösségi helyekre (mag-házakra) van szükség, amely a közösségi ünnepektől a kályhaépítő tanfolyamig, a helyi piacoktól a gazdakörökig mindenkinek otthont nyújt, mindenki magáénak érez. Ezeknek a házaknak a közösség erejéből, a közösség adományaiból és munkájából kell felépülniük, mert a közösséget a közös cél és a közös ritmus (a rítusok) szervezi eggyé. A pályázatokkal, „támogatásokkal” ez az erő vész el.

Egy délvidéki ismerősöm mesélte, hogy a Balkán-háborúnak még híre-hamva se volt, az öreg paraszt nénikék már elkezdték felvásárolni a tartós élelmiszereket, ruhákat, használati cikkeket: ösztöneik megsúgták a közeledő vihart. Hallgassunk a belső hangokra: ne várjuk meg a háborút!

Minden vég valami új kezdete. Civilizációnk hamarosan bekövetkező pusztulása nem tragédia: lehetőség. Lehetőség hibáink kijavítására, gyengeségeink leküzdésére, az önmagunkkal való elszámolásra. Ha kidől az odvas fa, alatta végre napfényhez juthat az újulat. Földanyánk most vajúdik, hogy megszülhesse világunk világosságát!

Civilizációnk a félelemre és az önzésre épül. Évszázadokon keresztül szilárdnak tűnt ez az alap: a „felvilágosodás” során Istent száműzték a középpontból, és helyére a Semmi került (Descartes). Az emberekkel elhitették, hogy ők csak porszemek, részei egy bonyolult és értelmetlen gépezetnek. A központi nap kihunytával megszűnt a tájékozódás, és a sok kis rész azóta sem talál egymásra.

Elfelejtettük hogy nem csak részek, hanem egészek is vagyunk, az Egész-ség helyét átvette a Fél-elem. A hiányos állapot csak hiányt szülhet, a bezárkózott rendszerben csak egymástól vehetünk el energiát, élelmet és egészséget. A félelem, hogy valamiből nincs elég tárgyiasult: ez a Pénzt. Az állandó félelemre önfenntartási ösztönünk az önzéssel válaszolt, amely arra késztet, hogy mindenből többszörösét fogyasszuk valós igényeinknek.

            Mindenki beteg, mindenki boldogtalan mert elhisszük, hogy mint rész képtelenek vagyunk az egészen változtatni. Nyugodtan szemetelünk, hiszen mit számít az a pár eldobott zacskó a többi mellett… Nyugodtan szemétkedünk, hiszen velünk is ezt csinálják, és „én csak a munkámat végzem”… Ebből a látszólagos egyensúlyból billent ki mindnyájunkat leomló világunk, hogy egy mélyebb, emberibb társadalom jöhessen létre a romokon!

 „Ne félj, te kicsi nyáj…”

            Jelenlegi válságunk ki fogja kényszeríteni belőlünk a felismerést: egy pillanatra sem veszítettük el kapcsolatunkat az Istennel, hisz benne élünk! Az embert a Teremtő a saját képmására, teremtő lénynek alkotta. Bármely ihletett pillanatában képes újrateremteni önmagát és környezetét. Bármikor képes a sok szemetet és szemétséget, melyet a félelem szorításában teremtett lebontani és végre önmagát adni: a jót.

A Teremtés legmélyebb mozgatórugója a Forrás törvénye: minden teremtmény vissza akar térni forrásához, teremtőjéhez. Ezt a földi poklot mi teremtettük magunknak, hibás mítoszok és soha nem bizonyított tudások alapján. Varázslóinas módjára rendkívül büszkék vagyunk teljesítményünkre, hisz már „majdnem legyőztük a természetet, a betegséget…”.

Csakhogy Földanyánk teste nem a háborúról szól. Egymást segítő, egymásra utalt rendszerek szövevénye biztosítja szervezetének működését, melybe a baktériumoktól a bálnákig minden élőlény képes beilleszkedni. Sokáig az ember is társ volt ebben a teremtésben, amíg el nem homályosította látását az önzés és a fél-elem.

„Jótett helyébe jót várj!”

Népmeséink tanulsága szerint létezik egy másik út is: a „jótett helyébe jót várj” útja. Eleink, ha valamiből feleslegük volt nem széfbe rakták, nem eladták: elajándékozták! A kalákamunka és a komatál szokásán kívül számos nyoma van, hogy őseink nem csak tudták, alkalmazták is a Forrás törvényét. Nem akkor kapjuk vissza, és nem attól kapjuk vissza, de mindig, mindent visszakapunk!

Az első lépés ezen az úton az emberek új viszonya: átverhetném, megbüntethetném, tönkretehetném, de nem teszem. Megajándékozom a jóval, és cserébe elvárhatom a Teremtés ajándékait. Szinte minden rendőr, APEH-os, vámos stb. gyomor- és bélpanaszokkal küzd: nem tudja megemészteni azt a sok szemétséget, amit munkája során – félelemből – meg kell csinálnia. Meg kell csinálnia?

A második lépés a közösségek új viszonya. Ne pénzért és ne félelemből segítsek a másik családnak, a másik falunak, a másik országnak, hanem mert megtehetem: ajándékba. Pillanatok alatt helyükre kerülnének az önzés által felhalmozott fagyasztott húshegyek és olajtavak: véget érne az emberiség háromnegyedét sújtó nyomor.

A harmadik lépés az ember és a Föld új viszonya. A nagyüzemi mezőgazdaság Földanyánk arcul köpése! Ezer hektárokon kaparjuk le bőrét, majd amikor varasodni próbál, gyomirtókkal, „növényvédő” szerekkel mérgezzük agyon a segítésére siető élővilágot. Mi is telítődünk mérgekkel, mert egy beteg világban elvileg sem lehet egészséges az ember!

Az Új Föld

A csoda megmutatja magát, de nem tűri, hogy diktáljunk neki. Ha az egész részeként mi magunk is egésszé válunk, végre helyünkre kerülünk, még bármi lehet ennek a válságnak az eredménye. Sajnos tanulmányaink hozzászoktattak minket a túlbonyolított megoldásokhoz. Pedig minél egyszerűbb valami, annál maradandóbb, és ami a legegyszerűbb: az örök! Mint az élet, amely a nagy egészet táplálva rajtunk is keresztülfolyik.

Képzeljük el, hogy itt, Európa közepén a válság nyomására végre észhez térünk: elkezdünk emberként élni. Teremtő képességünk önmaguk és mások átverésére, megfigyelésére, ellenőrzésére stb. lekötött részét végre a Teremtés szolgálatába állítjuk! Lebontjuk a falakat, amelyek eddig elválasztottak minket egymástól és a tájtól! Kis közösségekbe rendeződve rájövünk arra, hogy az egész csak Játék, melyet élvezni is lehet!

Képzeljük el, hogy ez az új erő, amely átfolyik rajtunk, új élet ad a Földnek. Összegyűlünk, és megköszönjük életünket a minket éltető tájnak. Szert tartunk a Pilisben, és végre magunkhoz öleljük Édesanyánkat! A születés pillanatában így találkozik anya a gyermekkel, szív a szívvel. Ilyenkor a szer-etet.

Képzeljük el, hogy vajúdása után végre megpihen a Föld. Megtisztul a sok szennytől, láza leapad, fellélegez. Táplál minket önként, és szeretettel! Játszik velünk, és tanít minket. Óv bennünket, fogja kezünk, nem hagy elesni. Hiszen az édesanyák mindent megtesznek gyermekükért!

„Merjünk kicsik lenni?”

Megteheted. A Teremtő szabad akaratot adott Neked, bármit megtehetsz segítségével. Most Te vagy a legkisebb királyfi, rajtad a sor. A két idősebb testvér már elbukott: hiúságuk és önzésük miatt kővé váltak. Kőben laknak, kőből van fejfájuk, kő van szívük helyén. Hiába voltak gyarmataik, tankjaik és bankjaik, ők már nem tudnak lépni.

Persze elhessegetheted ezeket a gondolatokat, hogy „ezt a baromságot, én egy porszem vagyok…”, de a magerő már akkor beléd került, amikor magyarnak születtél. Odafönn te döntöttél így - szabad akarattal. Tudod, hogy igaz, amit olvasol, különben nem borzonganál bele. Érzed, hogy képes vagy bármikor megváltoztatni világod és ezzel világunk sorsát.

Most az egyszer nem odázhatod el a döntést: generációk ezrei szenvedték végig az életüket, hogy téged helyzetbe hozzanak. Tatár, török, osztrák rabigában is megmaradtak: érted! Ha nem vállalod feladatod, az ő életük válik nyomtalanná. Neked és magadból kell a bárkát felépítened, mert a fogadban tartva: Te viszed át a Szerelmet a túlsó partra!

Az élet törvénye a változás törvénye. Ami képtelen változni az elpusztul, legyen az egy ember, egy nép, vagy egy teljes faj. A végidőkre már csak egyetlen kérdés maradt: képesek vagyunk-e a megváltozni?

Miért van az, hogy soha egyetlen forradalom sem győzött? Miért csúszott félre, miért hanyatlott vissza, miért fulladt vérfürdőbe az emberi faj minden ismert próbálkozása? Az ok az, hogy soha nem volt elég bátorságunk emberi lényünk középpontját becélozni, sose jutottunk el a lényegig, sose merészkedtünk el önmagunkig. Pedig ott a Magban lapul a válasz minden sikerünkre és minden kudarcunkra.

Az élő rendszerek nagyon szűk tartományban egyensúlyoznak egy középpont körül. Hajszálvékony a mezsgye élet és halál között, és ha elvéti a kötéltáncot, elpusztul. Az ember testhőmérséklete a világűr -270 ºC-os hidege és a csillagok több millió fokos izzása között pár fokos tartományban mozog 36,6 ºC körül. A szélső értékek (láz, kihűlés) mindig valami működési zavarra utalnak.

Mai civilizációnk nagyon szélsőséges.  Nem csak a „jódolgukban” elhízott milliók és az éhező, csonttá aszott milliárdok mentén oszlik meg világunk, a szélsőségek már családokat feszítenek szét. Emberek válnak el hosszú házasság után a különböző pártállásuk miatt, bekötött infúzióval viszik a haldokló nagymamát „szavazni” egy bolhacirkuszra. Minden jel arra utal, hogy ha nem találjuk meg újra az egyensúlyt, elpusztulunk!

A középpont

A forrás törvénye értelmében minden üzenet az elolvasójának, minden lelet a megtalálójának szól, annak a népnek és kornak amely megérti.  Aki tovább meri követni a gondolatot arra is rádöbben, hogy ezeket a jeleket mi magunk helyeztük el, hogy segítsenek minket a Hazatalálásban. Vajon melyik üzenet a leggyakoribb, mit tartottak/tartottunk legfontosabbnak, miről szól a figyelmeztetés?

Az emberiség legkorábbi és leggyakoribb tárgyi emlékei a körkeresztek, a körosztok. Szinte minden múzeumban megtalálhatók a köralakú lapos kövekbe karcolt keresztek, melyek több tízezer, vagy százezer évvel (!) a kereszténység előtt készültek. Ilyen köroszt alakba fogalmazták bele a világ első írásos emlékét is, a Kárpát-medencében fellelt, legalább 7000 éves tatárlakai amulettet.

Köroszton alapuló eszközt a mai technika is ismer és használ, ez a célkereszt. A középen elhelyezkedő valami megcélzását szolgálja. Ha el akarom érni célomat, a lent-fent, a bal-jobb és a kint-bent tartományokat ki kell egyenlítenem. Ha beáll a törékeny egyensúly, kijelölődik a középpont. Hasonló elven találhatunk haza, erről szól az üzenet. Ha rendezni akarjuk viszonyunkat a Teremtőnkkel, meg kell találni magunkat, középpontunkat.

Ahogy fent úgy lent

Az ember teremtő lény, életünk fő célja ennek megtapasztalása. Fentről a szellemvilágból kapjuk ehhez az elveket, lent az anyagi világ tartja hozzá a tükröt, nyújtja a kritikát. Más feladatunk nincs, minthogy teremtsünk, majd teremtésünk következményeit megszívlelve újra teremtsünk. Ha az ihlet hiányzik – nincs teremtés, ha a tükör hiányzik - torz a teremtés. Így működik a Föld nevű iskola.

Ha valaki csak a szellemi síkra figyel, kipróbálatlan elméleteket gyárt: a ködös művilág előbb-utóbb rádől. Ezért is fontos a paraszti kultúra: a természetben élve, a Teremtővel együttműködve nincs idő hagymázas elméleteket gyártani. Jézus is arra figyelmeztet: „végy tűzben megpróbált aranyat”!  A régi idők táltosai nyomdokán az anyagi világot működtetve és működését megfigyelve juthatunk csak valós szellemi tudáshoz.

Ha valaki csak az anyagi világban él, vegetál, létezése állati lét. Nem változik, nem fejlődik, életének és létének nincs valós célja („ne csináljunk semmit, abból nem lehet baj”, lásd: fogyasztói társadalom). Népmeséink főszereplője az Égigérő Fa, amely összeköti az eget a földdel. Erdészek elmondják, hogy a fa koronája és gyökérzete ugyanakkora terjedelmű, ugyanaddig nyúlik az égbe és földbe. Figyeljünk a „véletlenekre”!

Bal vagy jobb oldal?

Az ember része és egésze a teremtésnek, így bal oldala a női, jobb oldala a férfi minőséget hordozza. Nyelvünk tanúsága szerint a kettő együtt adja ki az egészet, hiszen nincs egykezű, csak félkezű ember. Sokáig a nők vezetése alatt, matriarchátusban létezett az emberiség, ebből az időből származnak a Nagy Istenanya (Magnaea Matres) kultuszhoz kötött szobrok, idolok.  Nem érdemes visszasírni, ha jól működött volna, még ma is így élnénk…

Később átcsúszott a vezetés a férfiak kezébe. Eltűnt a világból a szeretet, a megbocsátás és az ingyen kegyelem, hiszen ezt - gyermekük jogán - az anyák gyakorolják. Nem figyelünk a megérzéseinkre, naponta mocskoljuk be lelkünk. Csak a ráció működik, állandósultak a konfliktusok és háborúk. Mára ez odáig fajult, hogy a hadseregbe nőket toboroznak: az gyilkol, akinek életnek kéne adni! Egy gyilkos világban még az anyaöl is öl!

A korai kereszténységben még megvolt az egyensúly, ezért terjedhetett el magától ez a vallás. A Nag-Hammadiban feltárt János-apokrifban még Atyát, Anyát és Fiút találunk. A mára szintén „eretnek” manicheista kereszténységben is a Fény Atyja, az Élet Anyja és az Első Ember szerepel. A csángók Babbája, a magyarság Nagyboldogasszony tisztelete is ennek visszfénye. Az egyensúly itt is a két oldal együttműködése és harmóniája, akár a családban.

Ahogy kint, úgy bent

A Föld a Napból szakadt ki, a Holdat már a Föld szülte. Érdekes „véletlen”, hogy a Nap (teremtő) és a Hold (teremtmény) látszólagos átmérője a Földről nézve ugyanakkora. Ezért jöhet létre a napfogyatkozás. Üzen a Teremtő, hogy nem elég előtte hajbókolni, saját teremtményeinkre is figyelni kell, a célkereszt külső és belső köre azonos! A kinti világ belső világunkat tükrözi, ha kívül káosz van, azt a bennünk uralkodó káosz hívta életre!

Mára ez az egyensúly is felborult, állandóan nyüzsgünk, zakatolunk. Egyfolytában hallgatunk valamit, hogy ne kelljen a belső hangokkal foglalkozni. A köztünk szétszórt üveggyöngyökért harcolva nem jut időnk magunkkal foglalkozni. Ha rendet akarunk tenni a világban, először magunkat kell rendezni. Szemét az, ami nincs a helyén a Teremtésben. Önmagunkban kell helyére tenni a dolgokat, hogy megszűnjék a szemét körülöttünk is!

Népdalaink utalnak arra is, hogy az egyensúly miért szükséges: „Napot is szeretem, Holdat is szeretem, de fényes csillagot leginkább szeretem…”. A fényes csillag az Esthajnalcsillag (Vénusz), a szeretet és szerelem égi megtestesítője. A célkereszt mögött az egymásra találás, az összefogás bimbózik, erre utal a népdal utolsó sora: „Mi vagyunk a rózsák, mi szeretjük egymást, szép piros hajnalban megöleljük egymást!”

A közösségekről

A közösség a közös ég, a közös célok, a közös rítusok, a közös istenkép. Csak akkor jöhetnek létre valódi közösségek, ha mindenki – magában rendet rakva – megtalálja önmagát, saját magját, küldetését. Már csak középre kell állni, hogy vagyok, aki vagyok, hiszen a mellénk rendelt társak kéznyújtásnyira várnak körülöttünk. Olyanok mint mi, mert hasonló a hasonlót vonzza... Na ezért kell rendbe rakjuk magunkat☺!

Senkiről sem szabad lemondanunk, mert „minden magyar felelős minden magyarért”! Minden közösség csak akkor fejlődik, ha az őt alkotó emberek fejlődni képesek. A válság hatására ösztönösen új utakat keresnek az emberek valódi, kipróbált tudással kell segíteni őket. A Bárka programnak alkalmat kell nyújtani egymás őszinte megismerésére, ezért fontosak a piacok, közös kenyérsütések, közösségi ünnepek és szertartások.

Az összefogáshoz felül kell emelkedni hétköznapi önmagunkon, hiszen eddigi életünk arról szólt, hogy sebeket adtunk és sebeket kaptunk: mindnyájan tele vagyunk sérülésekkel. Az összefogás alapköve a 3B: bátorság, becsület és barátság. Ha ez működik bennünk, őszinteséggel, belátással, megbocsátással minden és mindenki a helyére kerül. Őseink világlátását követve a magyar nyelv mellérendelő nyelv, hiszen minden a testvérem!

Ott középen…

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer Európa közepén, a Kárpát-medence nevű tündérkert kellős közepében egy királyfi, úgy hívják: Magyar. Nagy bánata volt a legkisebb királyfinak, mert elfelejtette: miért is küldte oda az Atyja? Segítséget kért az Europunijótól, de a gonosz boszorkának csak szolgálatra kellett, segíteni nem akart. Tovább szalad a Világbankhoz, de az meg fel akarta falni, mert bélpoklos volt szegény pára…

Hullt a könnye, hullt csak egyre, könnyei fátyolán át alig vette észre, hogy a tündérkertben mindent feneke alá pakolt gondoskodó Anyja. Nézte a bő folyókat, nézte a dús földeket, a mindenütt tobzódó állatokat és növényeket… Egyszer csak átnézett a tündérkert falán, és látta hogy a szomszédok már mindent felzabáltak, és kínjukban addig ették a kőszenet és kőolajat, amíg maguk is kővé váltak!

„Ej, nem lesz ez így jó – gondolta - ejsze ők is emberek vónának…” Térült, fordult és látta hogy a kert tele van az Élet Vizével! Mindenütt gyógyforrások fakadnak, gyógynövényeket ringat a szél, gyógyító ásványoktól duzzad a föld méhe. „Megérdemlik a segítséget, hiszen legutoljára is összekaszaboltak?” - vakargatta a fejét. Egyszer csak eszébe jutott, a tarisznyájában az amulett, melyet Anyjától kapott búcsúzóba: egy körosztot ábrázolt!

Ahogy nézegette, eszébe jutottak Atyjának áldó szavai: „Légy te a Közép az Égigérő Fa, a Magerő, a Jelet mindig viseld a szíveden!” Nagyot ugrott örömében a királyfi, hogy megjött végre az esze, rögvest szíve fölé a nyakába akasztotta az ég-szert. Felragyogott a szíve, ezerszer szebb, ezerszer fényesebb lett, mint előtte! Pillogtak is a szomszédok, mind vakond a palacsintára, mert - szavamat ne felejtsem - pillogni még kővé váltan is tudtak.

Odament hozzájuk, és meglocsolta őket az Élet Vizével, hiszen úgyis Húsvét volt. A szomszédok egymás után keltek életre, és lássatok csodát: felajánlották segítségüket a legkisebb királyfinak! Jót tett nekik a kővé válás, mert addig is gondolkodtak disznóságaikon. „Segítsetek bárkát építeni, mert nagy vihar közeleg!” – mondta nekik a királyfi. „Mindent itt kell hagyjunk, aminek pusztulnia kell, csak a legfontosabbat, a Szerelmet menthetjük meg!”

Lett is nagy sürgés-forgás, az egyik szomszéd fákat döntött, a másik felfűrészelte deszkának, a harmadik vásznak szőtt vitorlának. Tette ki mihez értett, csak a mérnöknek kellett többször elmagyarázni, hogy most nem a Titanic épül☺! Három nap alatt elkészült a bárka, de már ideje is volt, mert nagyon nagy szél kerekedett. Elszakította a vezetékeket, tövestől tépte ki és vitte a pokolra a plázákat és adótornyokat, majd leszakadt a mennybolt.

Megnyíltak az ég csatornái, mindent elöntött a víz, a szennyes árban Barbi babák, és angolvécék úsztak, mindent és mindenkit tisztára mosott az Özönvíz. A sötét égen villámok cikáztak, csak a Bárka felett pirkadt a hajnali ég. A tomboló káosz közepén ringatózó bárkában béke és nyugalom honolt. A kormánynál Magyar állt és magabiztosan zengett éneke az ég felé: „imánk az Istent újra megtalálja, köszöntsd ma népem üdvöd hajnalát!”