1.

A mese rendkívül világosan mutatja meg, hogy miként lehet szimbólumokban elgondolni egy világot, s ezáltal lehetőséget nyújt arra, hogy aki a mesét komolyan értékeli, az önmaga életét is egy olyan szimbólum-„rendszerként” fogja fel, amelynek végső célja azonos a mese céljával, jelen esetben: a halhatatlansággal.

A mese következetes bejárása, valóságrétegeinek feltárása nem egy olyan gondolkozásmódot jelent, ahogyan az ember egy témán általában gondolkozni szokott. A „témán” való gondolkozásban a gondolatok a témán, a külső világ illuzórikus burkán lobbannak fel, és azon alszanak ki, hullanak vissza az elgondoltság előtti sötétségbe. A mese végiggondolása egészen más természetű. S ezt a ‚más-ságot’ a szimbólumok képviselik, amelyek nem kezelhetőek „érdekes” témákként (objektumokként), mivel ezek a szimbólumok a mindenkori tudat legbenső, abszolút lényegét hordozzák: a tudat – tudat által elfedett – valóságai. Egy mese-szimbólumrendszer életre keltése tehát szorosan a gondolkozás saját, eredeti intenzitásának, fényének feltámasztásával azonos, annak a természeten túli fénynek a megragadásával, amelyben a halhatatlanság áramlik.

2.

A mese a jelenkor számára elsősorban a gondolkozás útjaként adott. Ebben a minőségében képvisel gyakorlati, sőt ezen is túlmenően beavatási lehetőségeket. Amikor egy mese azt mondja, hogy a királylány a sárkány fogságában van, akkor egyik legmélyebb jelentésében pontosan arra mutat rá, hogy a gondolkozás belső élete és fénye a testiség, a kondicionáló hatalmak (sárkány) uralma alatt sínylődik. A „királylány várakozása megmentőjére” tulajdonképpen a gondolkozás várakozása az eleven tapasztalásra, a realizációs aktusra; arra a meditációs pillanatra, akcióra, amely a gondolat autonóm életét, fényét és szabadságát visszaadja.

Az ember számára hallatlanul lényegbevágó mentális problémáról van itt szó. Ezt leginkább az „bizonyítja”, hogy ma már szinte kivétel nélkül minden gondolat, amit gondolnak: a ‚Sárkány’ fogságában van. Az embernek fel sem tűnik, hogy nem gondolatokban, hanem üres fogalmakban, élettelen tárgyakban, intuíció nélküli mozzanatokban gondolkozik.

3.

A „mesei gondolkozás” mint gyakorlat, mint az önmegvalósítás eszköze, számtalan rokon vonás ellenére is élesen elkülönítendő azoktól a metódusoktól, amiket a különböző szellemi irányzatok tanítanak. Ide sorolható többek között a rendkívül népszerű szellemtudomány is, amit sokan a jelenkor egyedüli iniciációs útjának tekintenek. A valóban figyelemreméltó eredményeket elért „új idők impulzusáról” meg kell azonban jegyeznünk, hogy a benső megismerés leglényegesebb pontjainál hagyja cserben a törekvőt. A számtalan összetevő mellett ennek elsősorban az az oka, hogy a Tradíciót a Tradíció elvetésével, nem pedig felülmúlásával kívánja meghaladni. A Tradíciótól való eltérés viszont előbb-utóbb nagyon árnyalt színezetű spekulációhoz vezet, aminek következménye, hogy olyan tapasztalásról kénytelen beszélni, amit tapasztalóként igazán sohasem tapasztalt, ahol tapasztalásként sohasem járt. Éppen ezért a meditatív gyakorlatok nyomán fellépő veszélyekre csak olyan elnagyolt általánosságokban figyelmeztet, hogy aki a megismerésnek ezen az útján halad, az a legdöntőbb és egyben a legkritikusabb stádiumoknál egyszerűen magára marad.

A mese ezzel szemben messzemenő következetességgel mutat rá a veszélyes állapotok természetére, s a meditációs állapotokon történő áthaladás módjait is tisztán fedi fel.

A mese már az első mondatokban figyelmeztet: aki nem kiválasztott, aki nem érett, nem ‚nemes és királyfi’ az el se induljon, hogy legyőzze a Sárkányt, mert az úgysem fog sikerülni. A győzelemhez, a megvalósításhoz benső tartás szükséges: nemesnek és királyfinak kell lenni, különben a nem-átlátott, a nem-uralt helyzetek elsodorják a kísérletezőt. S itt egy esetleges félreértés lehetőségét azonnal el kell oszlatnunk. A ‚nemesség’, a ‚királyfiság’ nem egy szűk kasztra vonatkozik. Végeredményben mindenki nemes, felemelkedő és királyfi, aki a halhatatlanság, a fény irányába fordul. „A királyság bennetek van”, mondja az Evangélium, s a „királyság-szimbólummal” a mese is erre a benső megalapozottságra, érettségre utal. Tehát egy mindenkiben benne rejlő kvalitásról, princípiumról van szó, amelyről csak az ember választja le önmagát: nem a Hagyomány, a halhatatlanság utasít el, hanem a hétköznapi, közönséges tudatfunkciók távolodnak szüntelenül a metafizikai valóságtól.

A mese a királyfiság-, a királyság-princípium alatt (egyik jelentésében) tehát egy belső állapot helyreállítottságát érti, egy olyan létszemléleti alapot, szilárd testi, lelki és szellemi bázist, ahonnan a műveletek kiindulhatnak, s ahová visszatérhetnek. A későbbiekben erről még bőven lesz lehetőségünk beszélni, ezért térjünk vissza kritikai megjegyzésünkhöz, amely szerint a szellemi utak és doktrínák legtöbbje nem nyújtja azt az eredményt, amiről beszél, amit ígér. Ennek egyik legfontosabb oka éppen az, hogy nem időtlen létszemléletre, megingathatatlan tudat-princípiumra alapozzák tanításukat, vagy ha beszélnek is ilyesmiről, azt csak elnagyolt általánosságban teszik: a „van ilyen is” elvnek megfelelően; tanításuk az időben jelenik meg, s az időben múlik el, s eredendő mulandóság- és halál-esszenciát hordoznak magukban. S itt – tévedés ne essék – attól, hogy egy doktrína tökéletesnek látszik, s pusztán csak egy-két olyan mozzanata van, amivel nem lehet egyetérteni, vagy még tapasztalati úton sem ellenőrizhető a nem értett mozzanat igazság-értéke, állítása, ettől az „még” egyáltalán nem tökéletes doktrína, hiszen a legkisebb át nem látott terület a későbbiekben, a realizáció aktusában elképzelhetetlen méreteket öltve eltörölheti, magával sodorhatja az egész tudati struktúrát. A doktrínák nagy része a halhatatlanságot úgy popularizálja, hogy ezzel a halhatatlanságot saját lényegétől fosztja meg. A felvázolt, érzékletes túlvilági szférák valójában csak egy időbeliség meghosszabbítását jelentik, s nem magát a halhatatlanságot. A mese ezt a problémát rendkívül erőteljesen domborítja ki: nincs „átmeneti” örökkévalóság, csak abszolút örökkévalóság van. Nagyságrendi kérdésről van itt szó, ami a jelenkor teljes tájékozatlanságára utal. A mai ember már észre sem veszi, hogy amit a szellem önátélési lehetőségeként elé nyújtanak, az nem a halhatatlanságra, hanem végső soron a halálra alapozott. Ezért jelent beláthatatlan veszélyeket, ha egy létszemlélet nincsen letisztázva, ha a műveletek stádiumai nem átlátottak, nem uraltak, vagyis ha nem a királyságban vannak. A létszemléletnek ebből fakadóan tehát nem „csak” halhatatlanságra irányultnak, hanem egyben hatalmi, uralmi tényezőnek is kell lennie: ebben van a műveletek szabadsága.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy az örökkévalóságra, a halhatatlanságra minden spirituális metódus hivatkozik, de azt általában olyan ködös messzeségbe helyezve, hogy a közvetlen megragadhatóságát (a jelen, az „itt és most” realitásának értelmében) teljesen elveszti.

4.

A mese szimbólum-rendszere (szereplők, helyszínek, cselekmények) tudatfolyamatok és tudatállapotok kifejezője. Ez egyben azt is jelenti, hogy a mese princípiumai (halhatatlanság, királyság) nem egy kívül található dologban, egy valahol létező világban vagy tanításban, hanem a tudat, a gondolkozás felismerő és megvalósító képességében vannak jelen. A mese olvasójának, hallgatójának, értelmezőjének ezt következetesen figyelembe kell vennie, különben a mese és vele együtt a mesét követő, megélő gondolkozás eltárgyiasul, egy váratlan pillanatban „kővé változik”, mint az óvatlan hős. A mese ekkor szimbolikus nyelvezetében, a gondolkozás pedig gondolataiban veszíti el természetes elevenségét. Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, elfelejteni, hogy a mese a műveletek kezdetekor, a királyfi útnak indulásakor szinte azonnal meghaladja a hétköznapi, az általános emberi öntudat és gondolkozás szintjét: ember-, gondolkozás- és tudatfeletti területeket aktualizálva beszél a meditatív megismerésben feltárulkozó tényleges Valóságról, amit a mindennapi, közönséges tudat az öntudat részleges vagy teljes kioltódásaként él meg. Itt olyan területekről, szférákról, fokozatokról van szó, mint az álomteli alvás, álom nélküli mélyalvás, ‚comaticus’ állapotok és halál. A felsorolt állapotok mindegyike egy-egy létfokozatnak, világrendnek, isteni valóságok kihunyásának felel meg.

5.

A Halhatatlanság országa

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Annak volt egy fia, de az apjának nem volt benne öröme, mert a fiú szomorú, búslakodó volt mindig. Soha nem látta senki nevetni. Az apja kérdezte tőle sokszor:

– Fiam, mi a bajod, miért szomorkodol? De a fiú csak azt felelte:

– Apám, úgysem tud az én bajomon segíteni senki.

De az apja addig vallatta a fiút, addig faggatta, amíg végre megmondta, hogy neki mi a nagy bánata.

– Apám, én nagyon félek a haláltól, én nem akarok meghalni, s addig megyek, amíg meg nem találom a Halhatatlanság országát, ahol soha nem halnak meg az emberek.

Hiába beszélt az öreg király:

– Kire marad ez a nagy ország, fiam, ha te elmész?

De a fiúnak nem volt maradása. Feltarisznyált, felült egy aranyszőrű paripára, s nekündult a világnak…

Hol volt, hol nem volt

attól függően, hogy volt vagy nem volt megvalósítója a mesének, a hagyománynak. A kinyilatkoztatás olyan ciklikussága fogalmazódik itt meg, amelyben egy „időbeli” és egy „időtlen” váltakozik, s a változás felett álló, az időtlen akkor nyílik meg az „idő” előtt, amikor a világban, az időben a saját eredetének irányába forduló gondolkozás megérett arra, hogy el tudja gondolni az időtlent, az örökkévalót. A „hol volt” tehát nem abban az értelemben volt valahol, hogy most nincs, hanem abban az értelemben van jelen, hogy mindig van, mindig megvalósul, ha van megvalósítója. Mert ha van megvalósítója, akkor: „volt egyszer”, s ebből az egyszeriségből adódóan most is van, hiszen az Egy az egyetlen állandó a változásban. A mindenkori tudat számára ez hol megnyílik, hol bezáródik, hasonlóan a Csipkerózsika meséjében található, száz évenként megnyíló várhoz, amely nem csak egyszer nyílt meg, s nem csak egyszer aludtak el benne, hanem mindig alszanak és mindig ébren vannak, annak megfelelően, hogy megérett-e már az idő, a létezés örvényléséből felemelkedő gondolkozás arra, hogy saját időtlenségébe visszatérjen, hogy felébredjen. Az ‚okkult’ vár rózsaszövevénnyel borítottsága, áthatolhatatlansága a hétköznapiság, a világ által megközelíthetetlen, megragadhatatlan és át nem élhető „hol volt” állapotnak felel meg; de abban a pillanatban, amikor van áthatoló, van Felébresztő és van Felébredett: megnyílik a „volt egyszer” időtlensége.

A szomorúság

a bánat, a melancholia az az állapot, amiben a királyfi van, amiből a mese kibontakozik. A melancholia lényegében annak az érzésnek felel meg, amiben az ember találja magát, ha elkezd a lét értelméről gondolkozni. Hogy miért van ott levertség, hiányérzet és szomorúság, ahol a felmerülő kérdések nyomán születő világos válaszoknak kellene betölteni a kérdések helyét? A válasz igen egyszerű: van egy olyan szint, ahol a létről, a létezőkről, a halandóságról és a halhatatlanságról feltett kérdések már messze túlvezetnek a megválaszolhatóság körén. Létezik egy olyan pont, ahol – amennyiben a választ nem követi a válasz intenzív lelki és szellemi megtapasztalása, átélése – a racionalitás egyszerűen elveszíti mindenfajta „jogát” arra nézve, hogy a „lét értelmét” megmagyarázza. Ezért hiába is jönne valaki a mesében, hogy a királyfinak elmondja a lét nagy titkát, fáradozása teljesen hiábavaló lenne.

Az önmaga forrását kereső gondolkozásnak létezik egy olyan minőségi fokozata, ahol a gondolatok, mint (lelki)állapotok manifesztálódnak. Az első ilyen alapvető fokozat az, amit a mese a királyfi pillanatnyi állapotán ért: a szomorúság, a bánat, a megfosztottság érzése. A megvalósítás első lényeges állomása ugyanis annak átlátása, belátása, megragadása, hogy a világ nem a tudattól függetlenül létezik. Ebben a tapasztalásban jelenik meg a világ feloldódásának érzése, amelyben minden eddigi szilárdnak és stabilnak tűnő forma elveszíti a stabilitás látszatát, s elemi erővel hasít az énségbe a felismerés: ami keletkezett, annak el is kell múlnia, ami ma életként állt össze, az holnap halállá esik szét. S ez a felismerőre is vonatkozik: a fájdalmas tapasztalásban tulajdonképpen a ‚halál követei’ válnak láthatóvá. A tudat, az énség, a gondolkozás ráébred arra, hogy egy átláthatatlan folyamatban örvénylik, s ebbe a ráébredésbe – mint egy szédülés – belép a szomorúság, a melancholia. A fájdalom azért van jelen, mert a tudat nem ismeri az örvénylés mozgatóját, urát – végső soron: önmagát.

A Tradíciók, a tanítások

az örvénylést, a szomorúságot annak az állapotnak tartják, amelyben a felemelkedés (elszabadult) erői vannak elrejtve. Most mindenekelőtt egy nyugati és egy keleti tradíciót: a hermetikát és a buddhizmust emelnénk ki, amelyekben a realizáció, az ‚Út’ a halál-erőkkel való szakadatlan harcként jelenik meg, s amelyekben a mesebeli királyfi által tapasztalt lelkiállapot, lét-látás a műveletek fundamentumát képviseli.

A nyugati hagyományok közül talán egyedül a hermetika használja mindenfajta homályos szentimentalizmus és félreérthetőség nélkül a „melancholia szimbólumait”. Így olyan állapotokról beszél, mint például a „sír”, a „szomorúság”, a „vizek fogságában szenvedő király”. A hermetika kiindulási bázisa a bukott emberi lélek, amit a vizek ereje, a közönséges világ tart hatalmában. A vulgáris vizek erejével, a hétköznapi tapasztalhatósággal szemben a léleknek, a ‚király’-nak heroicitást, elszántságot, erőt, „spirituális férfiasságot” kell kifejtenie, hogy az Én ne dőljön el a világban, a vízben, a halálban, hanem vertikumként álljon a saját „lábán”. Az elszabadult vízben, a melancholia, a szomorúság áramlásában az Én „megszökött” erejét kell látni, amely tulajdonképpen egy visszatérítő és visszavezető erő, de egyben ebben van a rombolás és pusztítás hatalma is (¦akti).

A világ vég nélkül hömpölygő mély folyamként nyeli el az ember vitalitását, autentikus öntapasztalását, azzal hogy a tudatfunkciókat tükrözi. A tükörképet, az énség perifériáját ugyanis az ember valódi önmagának gondolja, s ebbe a gondolatba beleszédülve elveszíti az igazit, a halhatatlant, mert amikor a víz felületén tükröződő én-képet a víz, az elmúlás lerombolja, összetöri, akkor már nincs többé „senki”, aki önmaga halhatatlan centrumába visszatérhetne, aki önmagát önmagaként gondolhatná el.

Amikor az Én a vizekben többé már nem fekszik, hanem a vizekből kiemelkedve egyetlen vertikális irányt, szabadságot képez, amely köré a világ, az örvénylés rendeződik, akkor fogalmazódik meg a tanításnak az a fundamentális pontja, amit a Buddha úgy mond, hogy: bhava duhkha, vagyis a létesülés megrázkódottság, kimozdultság, rossz látás, rossz tengely. Míg a bhava magában hordja a létezés, a keletkezés, a teremtettség fogalmát is, addig a duhkha szó további jelentései már egyfajta következmény-állapotra utalnak: állandótlanság, izgatottság, ideiglenesség; s végül fájdalom, szomorúság és szenvedés. A bhava duhkhá-t ebből fakadóan egyszerűen úgy szokták értelmezni, hogy: a létezés szenvedés. Hogy ennek az egyetlen, tömör kijelentésnek mekkora súlya van, azt maga a Buddha mutatja fel élő erővel. Ebből a szűk megállapításból bomlik, sarjad ki minden, ami elvezeti a Mindenség centrális fényébe, ami elvezet a halandóságból a halhatatlanságba. Innen indul a Buddhák és Bodhisattvák útja, innen ered a Felébredettek ösvénye, s erre az útra lép rá a mesebeli királyfi is.

A létezés, a létesülés szenvedés, s ez a szenvedés annak a következménye, hogy az ember ragaszkodik, kötődik a ‚megrázkódtatásban’ levő világhoz, s egész életét egy hamis és csalóka tengely mentén éli le, amely azonban a halál beteljesedő pillanatában nem tartja őt meg.

A bhava duhkha kijelentés már egy emelkedett szellemi pozícióból hangzik el. A felébredett Én, a fényteli tudat rátekint a létesülésre, saját létezésének örvénylésére, s látja: minden egyes eleme ‚megrázkódottságban’ van, minden folyamat valahonnan indul, és valahová érkezik, de soha nem a teljességből, s soha nem a teljességbe.

A Felébredés következtében átlátottá válik a létesülési láncolat, amely mind szabadabb és szubtilisebb létformákon keresztül a mennyei szférákba vezet, ugyanakkor a kötöttségek irányában egészen az alvilági területekig hatol le. S az énség általában e két alapvető irány között örvénylik, hánykódik, hiszen a mennyei állapotok sohasem lehetnek annyira szabadok, hogy elérnék a Szabadságot, a pokolbeliek pedig sohasem kötődnek, merevülnek úgy be, hogy megszüntetnék a szenvedést is. Ez pedig azért van, mert az emberi állapotok láncolata a kezdetétől a végéig át van itatódva a megrázkódtatás, az állandótlanság, az ideiglenesség, az izgatottság elszabadult erejével, energiájával, hatalmával.

A hétköznapi, a dolgoknak alávetett énség nem képes éberen nyomon követni saját kimozdultságainak (duhkha) irányait, sem a tisztább, sem az alantasabb régiók felé. Egyik „világ” sem önmaga szabad tetteként, hanem valaminek a következményeként, okozataként jön létre, ezért tulajdonképpen még a mennyei állapotokat is csak „elszenvedi”. A létezés, a világ, a kondíciók vizei így az igazán sohasem átélt, tudattalan tartalmak örvényléseként hol magukkal rántják az énséget, ezt nevezik az „események sodrásának”, hol manifesztálnak benne egy képességet, egy tehetséget, amelynek látszólagos értékei jóval meghaladhatják az átlagos szintet; de lényegében az énség mindig örvénylik, s mindig megsemmisül. A hétköznapiság szintjére süllyedt én nemhogy önmaga mennyei vagy akár pokolbeli lehetőségeit nem képes átlátni, de még meglehetősen silány keretek között mozgó életét sem tudja egy pillanatra sem igazán áthatni, irányítani, befolyásolni. Minden cselekedete már valamilyen meglévő szükségszerűségből fakadó következmény „beállása” és a beállás valamilyen szinten történő feloldása, tovább pörgetése: egy folyamatos elvarázsoltságban levés öntudatlan tovább varázslása, a szellemi sötétség fokozása. Nincsen benne szabad aktus. Ezen az általánosnak mondható szinten teljes képtelenség valakitől elvárni azt, hogy például éber tudattal kövesse végig egy álom hömpölygését, vagy élje át saját halálát. És a cél még csak nem is ez.

Mint tudjuk, a Buddha nem akarta a tanítást a világ számára közzétenni, csak Brahmā-Sahampati közbenjárására volt hajlandó kinyilvánítani azok számára, akiknek „kevés por fedi még a szemüket”, akik még látnak az egyre fokozódó szellemi homályban. Mert a létezés nem attól szenvedés, hogy valaki születik és meghal, hogy ide-oda dobálják a dolgok, hanem attól, hogy akivel ez megtörténik, annak nincsen olyan látása, szemlélete, középpontja, amelyhez viszonyítottan még a szenvedés, a fájdalom, a megrázkódtatás is saját helyén, eredeti funkciójában lenne, hiszen minden azért van, minden azt a célt szolgálja, hogy a tudat, az én visszataláljon a fénybe, a halhatatlanságba. S ehhez a szenvedés is megfelelő út lehet, ha odavezet.

A létezés szenvedéstelisége messze túlterjed a hétköznapi gondolkozás és lelkiélet által felfogott szférákon. A létezés szenvedése az egész keletkezett világra vonatkozik, beleértve az ‚isteni’ és a ‚démoni’ régiókat is. Ezért nem lehetséges az isteni világokat a halhatatlanság abszolút fokaként megélni, hiszen a kimozdultság, az ideiglenesség, az állandótlanság következményei, bár lényegesen finomabb hatásokban, de félreismerhetetlenül éreztetik jelenlétüket. Itt pusztán a tendenciák, az állapotok tisztává „lassulásából” eredően átlátottabbak, megvilágítottabbak a légzés, a létesülés elemei, mérhetetlen távolságokból lehet „észrevenni” egy esemény kibomlását, manifesztációját, s felfoghatatlan messzeségekbe lehetséges követni a következmények lefutását, hullámzását. Ezért lehet ebből a pozícióból (az istenektől) megtudni a múlt és a jövő vonatkozásait: az isteni szubsztanciáknak rálátásuk van az időnek az időtlen felé haladó vonulatára. Azonban az időbeli folyamatok, állapotok „itt” is véget érnek, ami „itt egy nap”, az ott (az ember síkján) ezer év, de egyszer az is eltelik, s az egész csak egy elfutó álomnak tűnik, egy villanásszerű pillanatnak, mert az elmúlás, a halál pillanatába, egyetlen kis szikrájába kozmikus ciklusok, világkorszakok is bőven beleférnek. Ezért csak a halálban lehet tetten érni az időtlent, csak ott lehet megfogni az elmúlást, azt a megragadhatatlan állapotot, amelyből az ‚életfeletti élet’ élete, a halhatatlanság fellobbanhat.

S itt esetleg úgy tűnhet, hogy igen eltávolodtunk a mesében felvázolt helyzettől, a mese eredeti mondanivalójától, ám meg kell említenünk, hogy a mese a későbbiekben szinte kizárólagosan a fentiekben ismertetett problémáról, az átmeneti, a relatív „halhatatlanság” és a teljes, a valódi halhatatlanság közötti alapvető különbségről beszél, a maga szimbolikus nyelvezetén. A mesebeli királyfi, hasonlóan a Buddhához vagy a hermetika királyához, tisztán látja, hogy a mulandóság, az ideiglenesség örvénylő mozgása a létezés egészét áthatja, s ezért olyan irány felé fordul, olyan állapot felé létesít kapcsolatot, amely túlmutat és túlvezet a születésen, az életen és a halálon, a keletkezésen és az elmúláson.